Interjú

Titanic 2017: Az ember, aki ott volt a Beatles, a Pink Floyd és a Cream születésénél

Mennyire vagyunk irigyek egy olyan emberre, akit fiatal srácként ambíció hiányában maga John Lennon zaklatott, többek között a Who, a Cream, az Animals, Frank Zappa vagy éppen Jimi Hendrix elérhetőségével, hogy készítsen róluk filmet, mert nagy esély van rá, hogy szupersztárok lesznek? Nagyon.

Az idei Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon nemcsak, hogy lehetőségünk nyílt megnézni a keserédesen duruzsoló Leonard Cohent középpontba állító Madár a dróton (Bird on Wire) című dokumentumfilmet, de itt volt maga a rendező, Tony Palmer is, akivel kapcsolatban rájöttünk, hogy piszkosul szerencsés.

Komoly, akadémikus pályára készültél Cambridge-ben. Mégis hogyan lettél akkor filmrendező?

Egyetemista voltam a Cambridge-i Egyetemen, de hamar rájöttem, hogy nincs hozzá elég ambícióm. Egy nálam néhány évvel idősebb barátom, Patrick Garland, aki Oxfordban tanult, felajánlotta, hogy segítsek be egy kisebb salzburgi filmforgatásba teaboyként, amihez jól jött a német nyelvtudásom. A forgatáson egyszer csak a következő jelenet játszódott le: miután túl voltam egy kis cipekedésen és egy szobában pihentem, két nagyon furcsa és egyben véletlenszerű dolog történt. Balra ott volt Oscar Kokoshka, jobbra pedig egy gyönyörű fiatal nő, teljesen meztelenül. Ez a tapasztalás bőven elég volt ahhoz, hogy eldöntsem, ott hagyom az akadémikus pályát és filmrendező leszek…

Nem is a Swinging Sixties csábított fel a fővárosba?

Mi soha nem is tudtuk merre van a Swinging Sixties…Tudod, mi is olvastuk a TIME magazinban az erről cikket és körbenéztünk..merre? Merre van?

Nem láttátok sehol

Nem, senki nem láthatta. Ez  csak a kor hangulata volt. Mindenki egy klubról beszélt (The Flamingo Club – a szerk.), mindenki abba a klubba ment, pedig az csak egy kávézó volt…

Ezek szerint akkor csak éppen jókor voltál, jó helyen…

Igen! Tudom, hogy leírhatatlanul szerencsés vagyok. Mármint, akkor voltak pillanatok, amelyeknek semmilyen logikus magyarázatuk sincs, miért, csak megtörténtek. Londonban élni ebben az időben önmagában óriási szerencse volt. De ugyanilyen szerencse lehetett Berlinben 1925-33 között, Párizsban az első világháború előtt vagy éppen a szinte felfoghatatlan egység, az Osztrák–Magyar Monarchia fennállásának idején élni, amikor olyan kivételes tehetségek alkottak, mint Klimt vagy Freud. Ugyanez a helyzet a hatvanas évekkel is.

1965-71 között olyan nagyszerű dolgok történtek a pop zenében, amelyek soha nem fognak újra megtörténni. Persze, időről-időre voltak és lesznek is szép pillanatok és csodás énekesek, de olyan szintű elementáris erőt egyik sem ad. És miért? Abszolút fogalmam sincs. A pénz? Pénz nem volt benne. Abban az időben egyik rocksztár sem keresett pénzt, hiszen akkor még nem volt egyáltalán MTV.  Ez csak megtörtént.

Akárcsak a Pink Floyd, akikkel kapcsolatban furcsa, hogy habár szerepelnek néhány filmedben, külön alkotás nem született róluk…

Igen valóban, nem is tudom, egyszerűen csak nem volt rá idő. Az egy nagyon sűrű időszak volt, én pedig talán pont amiatt, mert egy iskolába jártam Roger Watersszel, nem vettem túl komolyan.

És mi volt a véleményed a zenéjükről?

Ezt Waters is megkérdezte, amikor elkezdtünk beszélgetni az első koncertjük után, én pedig csak annyit tudtam mondani, hogy túl hangos… (nevet)

Mindenkit azonban csak nem ismertél…hogy sikerült a többiek közelébe férkőzni? Pontosabban egy olyan időszakban, amikor minden sarki klubban csak jó zenészeket hallhatott az ember, hogyan találtál rá pont azokra, akik ma már legendának számítanak?

Nem igazán ismertem őket, ha ismertem is, elérhetőségem nem volt hozzájuk. Ezen segített John Lennon, akivel pár évvel azelőtt ismerkedtem meg, hogy Londonba mentem. Szimpatikusak lettünk egymásnak, és miután magam is beláttam, hogy filmkészítéssel szeretnék foglalkozni, lelkesen fogadta a megkeresésemet. Megadta egy tucat, ma már legendának számító zenész elérhetőségét. Így volt alkalmam rögzíteni  többek között a Who, a Cream, az Animals, Frank Zappa vagy éppen Jimi Hendrix koncertjeit.

Voltak olyan projektjeid akkoriban, amelyek nem véletlenül alakultak, hanem tudatosan megtervezted őket?

Ha akkor kérdezel, biztosan azt mondtam volna, hogy nem, de visszagondolva két dolog is nagyon izgatott, amelyek éppen a véletlennel vannak összefüggésben. Az emberek, akiket totálisan elfelejtettek és azok a terek, amelyek valamilyen varázslatos pillanat helyszínei voltak, egyszerűen elbűvöltek már akkoriban is.

A legextrémebb ilyen eset Muddy Waters volt, akiről ma már senki nem hinné el, de akkoriban sehol nem volt nyoma, egyszerűen nem létezett. Chicagóban hallottuk először egy klubban 1975 körül és teljesen elbűvölt. Azonnal le akartam filmezni, ami sikerült is, és habár hihetetlenül hangzik, de a stábban többen voltunk, mint a közönség.

Jerry Lee Lewis a másik ilyen. Persze azt nem gondolom, hogy a filmjeim miatt kerültek a köztudatba, de a felvételek igenis hozzájárultak ahhoz, hogy ismertséget szerezzenek abban a kaotikus időszakban.

A helyszínek szintén. Lehetőségünk volt forgatni abban az apró stúdióban, ahol Elvis Presley első számait felvették. A turistáknak ma már azonban egy másik helyszínt mutatnak, hiszen tudják az emberek, hogy milyen elementáris ereje van a hely szellemének. Ezt csak én tudom, és most már te is, hogy az a stúdió nem az a stúdió, amelyben Elvis énekelt. Az eredeti egyszerűen eltűnt. Minden megváltozott.

Van olyan énekes, akivel találkozhattál volna vagy forgathattál volna róla, de valamiért nem tetted és utólag szupersztár lett?

Elkövettünk néhány óriási hibát, ez egy igazi anti-én történet lesz (nevet). Az egyik nagyon kedves kollégánk John Hammond (zenei producer, aki felfedezte többek között Bob Dylant és Billy Hollidayt – a szerk.) azon a napon, amikor éppen elhagytuk New York-ot felhívott, hogy „Figyelj, találtam egy srácot, aki fantasztikusan énekel, vissza kell jönnöd és fel kell venned!” Mi már kint voltunk a reptéren, és nem akaródzott visszamennünk a rengeteg felszereléssel és ez az, amit sosem fogok elfelejteni: a srác, aki éppen egy kocsmában énekelt Bruce Springsteen volt. Illetve korábban mesélt egy őrült lányról Nashville-ben, aki elmondása szerint szintén elképesztő volt, de valamiért róla sem akartam filmet forgatni. Ő pedig nem volt más, mint Dolly Parton. Gondoljatok bele felvehettem volna Bruce Springsteent vagy Dolly Partont, mielőtt bárki ismerte volna őket.

„…a srác,
aki éppen egy kocsmában énekelt
Bruce Springsteen volt.”

Mikor az All you need is love-ot forgattuk (17 részes televíziós dokumentumfilm sorozat a modern pop zene történetéről – a szerk.), akkor kezdődött a punk mozgalom. Odamentem a sorozat producereihez, hogy adjanak pénzt még egy rész leforgatásához, mert úgy érzem ez valami fontosnak a kezdete. A producerek a szokásos konzervatív, showbusiness típusú fickók volt, tudtak a punkról és látták is, ezért nem adtak semmiféle támogatást a rész leforgatásához.

Van bárki napjaink zenei életében, akiben nagy potenciált látsz vagy forgatnál róla?

Igen, van egy újabb szerencsétlen történetem ezzel kapcsolatban. Egyik nap a feleségem hallott a rádióban egy gyönyörű hangú énekesnőt, és azonnal rám szólt, hogy kapcsoljam be én is és hallgassam meg. A hölgy Adele volt. Nem sokkal később hallottam egy interjút vele, ahol káromkodott és kiosztott mindenkit a stúdióban, ekkor döntöttem el, hogy na, ez egy igazi nő, filmre vele! Találkoztam is vele, nagyon jót beszélgettünk, de ekkoriban éppen egy másik dokumentumfilmen dolgoztam és mondtam neki, hogy 3 hónap múlva tudnánk elkezdeni a forgatást.

„Egyik nap a feleségem hallott a rádióban
egy gyönyörű hangú énekesnőt és azonnal rám szólt,
hogy kapcsoljam be én is és hallgassam meg.
A hölgy Adele volt.”

Ebben a 3 hónapban jelent meg 21 című albuma (2011 és 2012 legkelendőbb albuma világszerte, amivel Adele egy csapásra világsztár lett – a szerk.), így mikor legközelebb leültünk beszélgetni a filmről, már ott körülötte 16 zenei producer és 27 PR szakember, így én nem vállaltam. Valaki más megcsinálta helyettem, de az egész film olyan, mint egy klip válogatás. Hallod Adele hangját, de egyszerűen nem érzed benne a nőt, az énekest, az embert.

Kicsit hasonlít ez az eset Leonard Cohenéhez, akiről a Bird on a Wire-t forgattad. 1972-ben még nem volt akkora sztár, és egy közeli, intim filmet tudtál forgatni róla.

Nem csak arról van szó, hogy nem volt sztár, hanem éppen nem volt lemez szerződése, ezért teljesen egyedül volt a menedzserével: nem voltak zenei producerek, PR szakemberek, üzletemberek körülötte. Az egész társaság a bandával, a forgatócsoportommal és a kellékesekkel együtt 23 fő volt, olyanok voltunk, mint egy család. Együtt utaztunk, együtt ettünk néhányan közülünk együtt is aludtak (nevet). Amikor végeztünk a forgatással, olyan érzésem volt, mintha örökre elveszteném a barátaimat, akikkel 4 héten keresztül mindent megosztottam.

A film után is kapcsolatban maradtál Cohennel?

Igen tartottuk a kapcsolatot, ha Londonban járt összefutottunk, ha én éppen abban a városban, ahol ő volt, akkor találkoztunk. Nagyon jó barátok lettünk a forgatás alatt, ugyanakkor visszagondolva úgy érzem, hogy az újravágási macera éket vert közénk (Palmer a forgatás után odaadta a nyers filmet Cohennek, hogy úgy vágja meg, ahogy szeretné. Az elkészült verzió sok negatív kritikát kapott, ezért a film feledésbe merült, Palmer verziójának pedig nyoma veszett – a szerk.). Nem haragudtam rá, csak hülyeség volt az egész, hogy egy érdekes filmnek ennyi időre nyoma veszett. Ekkor persze nem tudhattam, hogy harminc valahány év múlva elő fog kerülni és be tudom mutatni.

Volt olyan film, amit nem tudtál befejezni, vagy szintén elveszett?

Tavaly év elején újravágtuk és kiadtuk az All this and WWII című 1976-os dokumentumfilmet, ami nagyon sok negatív kritikát kapott és teljesen eltűnt a süllyesztőben eredeti bemutatása után. A film Beatles dalok feldolgozásaival mutatja be a 2. világháború eseményeit, egészen különleges élményt létrehozva.

Amikor fiatal voltam, 3 filmet forgattam évente, ezért nem volt időm azzal foglalkozni, hogy valószínűleg soha nem fogom látni a Bird on a Wire-t eredeti formájában. Most már idősebb fejjel foglalkoztat, hogy mit vesztettem el útközben, és mi az, amit nem készítettem el.

Dunai Marcell

Dunai Marcell a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok szakán végzett, jelenleg szakirányú továbbképzését végzi mentálhigiénés segítő szakember szakon. A ráckeresztúri Fiatalkorúak Drogterápiás Otthonában dolgozik terápiás munkatársként: munkájából kifolyólag vonzza a függőségek pszichológiája, a felépülés folyamata és az ennek tükrében megjelenő emberi kapcsolatok filmes reprezentációi.