Interjú

Titanic 2018: Az afgán Sziget alapítója – interjú a RocKabul rendezőjével, Travis Bearddel

Nincs könnyű helyzetben, aki könnyűzenei fesztivált szeretne szervezni egy olyan országban, ahol a zene hallgatás tiltott. Az ausztrál Travis Beard hosszú évek kemény munkájával elérte, hogy Afganisztánban megrendezésre kerülhessen az első zenei fesztivál, ahol az ország egyetlen metál bandája is fellépett. 

Hogyan kerültél Kabulba?

Először 2001 novemberében jártam Afganisztánban újságíróként, éppen a 9/11-es terrortámadás után. Iránban voltam, amikor egy riporter a BBC-től mondta, hogy Kabulba megy, én pedig lecsaptam a lehetőségre, és vele mentem. 2006-ban költöztem véglegesen az országba mint újságíró és tanár.

Fiatalkoromban sokat zenéltem, de nem azért mentem Afganisztánban, hogy zenét keressek. Épp ezért nagyon is meglepődtem, amikor megtaláltam ezt a nagyon kicsi zenei színteret, amit a RocKabul is bemutat. Mivel egyfajta feltalálóként tekintek magamra, elkezdtem dolgozni azon, hogy az itt élő fiatal zenészek minél kiteljesedhessenek: ennek a csúcspontja a Sound Central Fesztivál megrendezése volt.

Csak a pillanat hevében döntöttél úgy, hogy Kabulban szeretnél élni vagy tudatosan építetted a karrieredet?

Szerzőnk, Dunai Marcell Travis Bearddel (balra) beszélget

Karrier szempontjából nagyon jó ötlet volt idejönni, mert akkoriban ez volt a haditudósítás központja, a rockzene éppen csak elindult, és a média nagyon sokat foglalkozott az országgal. 2005 és 2009 között rengeteg tudósító volt itt, sok volt a munka, az iraki háború még nem kezdődött el, szóval egy kalandvágyó fiatalember számára nagyon jó időszak volt ekkoriban itt lenni. A mai napig imádom ezt az országot, azt szoktuk mondani a barátaimmal, hogy ha egyszer megcsíp az „afgán bogár”, akkor a viszketését soha nem tudod megszüntetni. Ha tehetném, most rögtön visszamennék, de az ország már nem olyan, mint volt.

Eredetileg is ilyen hosszú kintlétet terveztél?

Nem, eredetileg három hónapig maradtam volna gyakornoknak, aztán lett belőle hat hónap, egy év, aztán két-három év után belekezdtem egyfajta önkihívásba, hogy meddig tudok maradni. Nagyon sok külföldi élt ott ekkoriban, volt, aki 5-6, 10 évig, szerettem volna én is megdönteni a rekordjukat, így aztán 7 évig maradtam kinn. Ahogy visszatekintek ez egy elég furcsa ötlet, de a hetedik év végére már elegem lett.

Mikor kiköltöztél. rögtön elkezdtetek játszani a bandátokkal?

Nagyon erős külföldi jelenlét volt Kabulban. Rendszeresen tartottak valakinek a házában bulikat és kisebb koncerteket zárt ajtók mögött, amit a filmben is látsz, ugyanis nyilvános helyeken nem lehetett zenélni. Eredetileg külföldi katonákkal közösen csináltunk egy bandát, így léptünk fel ezeken a bulikon. De mivel őket állandóan máshol állomásoztatták, ezért a zenekar összetétele is folyton változott. Ebből elegem lett, ekkor kért fel egy kint élő külföldiekből álló banda, hogy csatlakoznék-e, és így kezdtük el a dolgot. Nagyjából ekkor bukkant fel Afganisztán első zenekara a Kabul Dreams (a tavalyi Titanicon vetítettek róluk egy filmet A Metallica Perzsiában címmel – a szerk.), egy csapat 18 éves srác, akik zenélni szerettek volna, de nem tudtak hol. Mondtuk nekik, hogy játsszanak velünk, felléptek a mi bulijainkon, majd felbukkant egy újabb afgán banda, körülbelül egy év alatt lett 5-6 zenekar, akik felváltva zenéltek a bulikon. Ez elsőre nagyon kicsinek hangzik, de így kezd kiépülni egy meghatározó zenei színtér.

2010-re a közönség létszáma is megnövekedett, szóval elkezdtünk nagyobb házakba menni, és elkezdett egyre több afgán is eljönni ezekre a bulikra.

Az évek során eljutottunk oda, hogy hallgatóság száz százaléka afgán volt, ekkor született meg bennem az ötlet, hogy csináljak egy fesztivált a helyieknek. Érződött, hogy ott a vágy a zenehallgatásra, csak egy nagyobb színpadra volt szükségünk.

Ekkor megkerestem az amerikai követséget, hogy adjanak pénzt egy fesztiválra, ők ezt meg is tették. Így született meg az első afgán zenei fesztivál, a Sound Central. Ez volt a tökéletes együttállás: volt pénz, a biztonság relatíve jó volt, a közönség zenei iránti igénye ott volt, a bandák ott voltak, így el tudtuk indítani a fesztivált.

Hogyan jött számodra az ötlet, hogy elkezdd fejleszteni az afgán könnyűzenei kultúrát?

Rohadtul zavart, hogy az ottani zenei kellékeink (mikrofonok, hangosítók) alapból rossz minőségűek voltak, plusz folyton felmondták a szolgálatot, mert elment az áram. Ezt úgy oldottuk meg, hogy külföldről hozattunk be jó minőségű kellékeket, hangszereket és generátorokat, amivel tudtuk biztosítani az áramellátásunkat. Szóval az egész egyfajta „csináld magad” mentalitás eredménye volt.

Oké, de ennél azért több belső indíttatásnak kellett lennie benned, mint a jobb technológia iránti vágy. Tovább akartál adni valamit, gondolom…

Igen, a hosszútávú cél az volt, hogy tovább adjuk a tudást. Ha visszagondolok, az inspiráció a bátyámtól jött, aki aktív tagja volt a ’90-es évek illegális rave, techno bulijainak Hollandiában. Én is éltem kinn három évet és láttam, hogyan hozzák össze ezeket a sokszor napokig tartó bulikat elhagyott raktárakban. Első körben a technikai tudást akartuk átadni a fiataloknak, ugyanis, amikor a tálibok átvették az uralmat, betiltották a zenét. Ezért az ekkor nevelkedett srácoknak fogalmuk sem volt, hogyan játszanak hangszeren, hogyan állítsák be az erősítőt. Az alapoktól kellett indulnunk.

Szóval a District Unknown esetében is az történt, hogy első körben szerettél volna kiépíteni nekik egy stabil technikai és zenei tudást.

Erős késztetésük és vágyuk volt, hogy ők legyenek az első metál banda Afganisztánban. Először akkordokat is alig tudtak játszani, úgyhogy mentoráltuk őket fél évig, bármikor használhatták a próbatermeinket, segítettünk nekik, hogy egy biztos zenei tudás birtokában felfedezzék, hogy merre akarnak menni.

Második lépésként adtunk nekik egy színpadot és az évek során a színpadok és a közönség is egyre nagyobb lett. A különbség a District Unknown és a többi afgán banda között, hogy hiába nem ők voltak zeneileg a legképzettebbek, nekik volt a legerősebb a színpadi jelenlétük. Vitték magukkal a tömeget, megvolt a saját energiájuk, amit képesek voltak átadni a nézőknek, és ezt csak remek előadók tudják elérni. Amikor néztük őket a színpadon, azon gondolkodtunk, hogy ezt nem mi tanítottuk. Megmutattuk, hogyan kell játszani, de azt nem, hogyan kell előadni és fellépni, ez ott volt bennük.

Ami a leginkább megfogott a filmmel kapcsolatban, hogy mindig ott voltál a srácok mögött és segítettél nekik megtenni a következő lépést, hogy közelebb jussanak céljaikhoz. Akarva vagy akaratlanul, de segítettél nekik azzá a magabiztos, komoly zenei tudással rendelkező, külföldön élő férfivá válni, akiket a film végén látunk.

Mentor, menedzser, rendező és barát voltam egy személyben, és ezek a szerepek folyamatos átfedésben voltak. Az agyam egy hátsó szegletében tudtam, hogy segítenem kell nekik, ha rendesen be akarom fejezni a filmet. Szóval megadtam nekik a lehetőséget, hogy próbáljanak, hogy összerakják az első videoklipjüket, hogy fellépjenek egy nagyobb színpadon, hogy bekerüljenek a Rolling Stone magazinba. Ezen lépcsők bármelyikénél elbukhattak volna, de sikerrel vették az összes akadályt!

Ők hittek magukban, mi pedig bennük és ez megérte a kockázatot.

Csak azért tudtuk befejezni a filmet, mert már mindannyian elhagyták az országot, így anélkül tudtuk szélesebb közönség előtt bemutatni a filmet, hogy bármelyiküket veszélybe sodortuk volna.

Kicsit az ördög ügyvédje leszek: próbáltál nyomást gyakorolni az utolsó srácra, hogyha előbb elhagyja az országot, akkor be tudod fejezni a filmet?

Nem, ez teljesen az ő döntésük volt. Mivel a zenei élet haldoklott, nem tudtak hol fellépni, frusztráltak lettek, és elkezdetek keresgélni országon kívüli lehetőségek után. Elég okosak voltak ahhoz, hogy lássák, milyen élet várhat rájuk nyugaton, ezért eldöntötték, hogy elmennek, de ez nem ment egyik pillanatról a másikra. Az  egyikük éveket várt, mire elbírálták a kérelmét.

Jelenleg az ország nagyon rossz állapotban van, a legszarabb 2001 óta, tudom, mert jártam ott akkor is és most is.

De nagyon lassan beindult valami fejlődés, a korrupciót próbálják visszaszorítani, a kormányt rendbe tették, szóval van okunk optimizmusra. Bármiféle fejlődés a zenei színtéren a biztonságtól függ. Ha nem tudod garantálni a saját rendezvényed biztonságát, legalább 90%-ig, akkor neki se állj szervezni. Ma nem mernék belevágni fesztivál szervezésbe, mert túl kockázatos lenne.

Nagyon kemény volt látni a filmben, hogy 2014-ben, az első évben, amikor már nem rendeztétek meg a zenei fesztivált, akkor robbantottak a Francia Intézetnél.

Hogyha megrendeztük volna a fesztivált, mi lettünk volna ott a támadás helyszínén. Én soha nem akartam véget vetni a fesztiválnak, de mérlegelnünk kellett és arra jutottunk, hogy nem kockáztathatjuk meg, hogy egyetlen résztvevőnek is bántódása essék.

A legfélelmetesebb rész számomra nem is a fesztivál megszervezése volt, hanem amikor fogtátok a bandát, beültetek egy teherautóba és elmentetek a vidéki falvakba, hogy reklámozzátok a zenét. Hogyan merted ezt is bevállalni?

Ahogy a filmben is láthattad a bandából többen nem is vállalták ezt, mert túl kockázatosnak találták. De meg akartam nézni, hogy a tinédzserek a fővároson kívül is érdeklődnek-e a zene iránt, és ahogy látszik a filmben, igenis érdeklődnek! Mindennek ellenére valószínűleg ez volt életem leghülyébb ötlete (nevet). De őszintén hiszem, hogy bizonyítottuk, hogy nem csak a kabuli fiatalokat érdekli a zene, akik egyetemre mentek vagy ki vannak téve a nyugati behatásoknak. Egy fiatal Afganisztánban ugyanolyan, mint egy másik Budapesten. Jól akarja érezni magát, el akarja engedni magát, és ez nem a Sátántól való, hanem a korral jár.

Hiszek benne, hogy ha meg tudjuk változtatni, hogyan viszonyuljanak a zenéhez, akik elítélik azt, akkor előbb-utóbb rájönnek, hogy nincs mitől félniük.

Épp Norvégiából jövök az Inferno fesztiválról, ahol a ’90-es években a black metálnak szörnyű megítélése volt, ugyanis a zenészek templomokat égettek, illetve megöltek egy férfit. A norvég kormány az elmúlt években úgy döntött, hogy anyagilag is támogatja a black metált, és létrehoztak egy olyan ütőkártyát, ami Norvégia büszkesége lett és egy csomó turistát vonzanak az országba a zene által. Csupán 20 év telt el a templomégetés és az Inferno fesztivál között és mennyit fejlődtek! Hogyha ez meg tud történni Norvégiában, akkor máshol is meg lehet csinálni, lehet, hogy kétszer annyi idő, de lehetséges.

Biztosan elültettétek a magokat azokban a srácokban, akik ott voltak a fesztiválon, vagy a teherautón elhangzott koncerten.

Akik ott voltak ezeken a koncerteken, öt év múlva a 20-as éveikbe lépnek. Ők lesznek azok, akik néhány év múlva a kormány tagjai lesznek és vezetik ezt az országot, és amikor odaáll eléjük egy másik őrült csávó, hogy szeretne csinálni egy zenei fesztivált, akkor ők emlékezni fognak. Remélem, hogy legalább idáig eljutottunk. Tudod, az a baj, hogy nyugatról minden muszlim országot egy kalap alá vesznek. Indonéziában például elképesztően erős a metál, punk színtér, folyamatosan mennek a jobbnál-jobb koncertek, pedig muszlim országról beszélünk.

Biztosan követed az európai politikai eseményeket, láthatod a populizmus térnyerését, a bevándorlás ellenességet és a gyűlöletet minden iránt, ami muszlim. Lehet, hogy Európában kéne elkezdened a következő missziódat és először itt lebontani a falakat.

Ezért is csináltam meg ezt a filmet: talán, aki megnézi, hazamegy, és elmeséli a barátainak, szüleinek, hogy Afganisztán nem is olyan rossz hely, mint amilyennek gondolta. Ezért próbáltuk megmutatni Kabult a maga valójában, mert a hírekben csak robbantást robbantás hátán látsz. Persze ez is megtörténik, de nem minden nap, a hét többi napja csodálatos, a merényletek inkább csak megzavarják a napodat.

Egyszer öt percre a lakásomtól robbantottak, rögtön a helyszínre siettem és 1 órával a támadás után a boltosok összesöpörték az üveget, rendbe szedték az üzletet és kinyitottak. Teljesen másfajta mentalitással rendelkeznek, mint mi, nem mondom, hogy jobb vagy rosszabb, csak más. Ez is egy olyan perspektíva, ami nagyon ritkán jelenik meg a médiában.

Egy utolsó kérdés: vegyünk egy fiatalt, aki olyan országban él, ahol virágzik a korrupció, mindenhonnan ömlik a negatív propaganda a bevándorlók és a vélt külső ellenségek ellen, és közben minden fontos ágazat pusztul le. Mit tanácsolnál az illetőnek, aki a saját értékrendjét nem tudja összeegyeztetni ezzel? Maradjon és próbálja megszervezni a saját kis fesztiválját, még akkor is, ha csak a körülötte élők életét tudja megváltoztatni, vagy hagyja itt az egészet és törődjön a saját jövőjével?

Hogyha Afganisztánt vonod párhuzamba ezzel az európai országgal, akkor ugyanaz a helyzet: van egy csomó képzett, okos fiatal, akik vannak annyira intelligensek, hogy tudják mit akarnak, mert nem egy dobozban élnek. Jobb életet akarnak és jobb lehetőségeket. Tehát a fiatalok azt mondják, tesznek az egészre, inkább elmennek külföldre, mert javítani akarnak a saját és családjuk helyzetén. Ez így tökre rendben van.

A probléma az, hogyha az összes intelligens pályakezdő elmegy, akkor egy vákuumot hozunk létre az országban, és a helyzet nem változik. Eszemben sem jutna azt mondani nekik, hogy ne menj, maradj itt a hazádért. De ha van lehetőséged, gyere vissza és hozd haza a tudást, mert csak így fog változni az ország helyzete.

Dunai Marcell

Dunai Marcell

Dunai Marcell a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok szakán végzett, jelenleg az édesapja által alapított, 25 éve működő logisztikai cégnél dolgozik. Az utazás szerelmese, vonzzák a csavargók, hobók, otthontalan figurák, specializációja a road movie, illetve Ázsia kevésbé ismert országainak (Laosz, Kambodzsa, Malájzia) filmgyártása.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..