Interjú

Velence 2018: Átírni a kódokat – interjú Nemes Jeles Lászlóval

Az Oscar-díjas Saul fia után Nemes Jeles László következő filmje a Velencei Filmfesztiválon debütált, majd elnyerte a kritikusok díját. A Napszállta 1913-ban, Budapesten játszódik, ahol egy fiatal nő bolyongásának és önkeresésének lehetünk szemtanúi. A rendezővel a világpremier után beszélgettem a történetmesélés új útjairól és a film értelmezéseiről.

A Napszállta a második nagyjátékfilmed a Saul fia után. A hatalmas siker után éreztél-e nyomást, elvárást a külvilág felől?

Igen, és éreztem belülről is. A munkafolyamat része volt, hogy el kellett tolni magamtól ezeket a külső hatásokat, és csitítani a belső folyamatokat.

Mikor született meg a Napszállta ötlete?

Már a Saul fia előtt szó volt erről a történetről, aztán évek kellettek hozzá, amíg kifejlesztettük a végleges irányt.

A Napszálltában is hasonló eszközöket használsz, mint a Saul fiában. A film szorosan a főszereplőre koncentrál, őt követi a kamera, a zene és a zörejek is hasonló hatást keltenek. Kezdettől adta magát a koncepció, hogy ezt a történetet is így szeretnéd elmesélni?

Engem nagyon érdekel a szubjektív történetmesélés. Nagyon fontos elem az életünkben, hogy mennyire keveset tudunk a világról. Sokszor az az illúziónk, hogy sokkal többet tudunk róla. Ez a film is erről szól. Úgy érzem, hogy a filmművészetben annyira elterjedt az objektivitás, hogy a mozi nem is tolerál mást. A történetmesélésben csak bizonyos kódok a megengedettek. Úgy gondolom, hogy ha a film mint önálló művészeti forma és médium túl akar élni, fenn akar maradni, akkor vállalnia kell a kísérletezést.

Ehhez képest érdekes volt számomra, hogy a sajtókonferencián nagyon sokan a Napszállta aktualitásokhoz való viszonyáról kérdeztek.

Ez természetes, hiszen ma nagyon befolyásolják a filmeket, főleg az úgynevezett fesztiválfilmeket az adott társadalmi és politikai körülmények. De azt gondolom, hogy a Napszálltának van egy másik rétege is, ami az emberről szól. Az definiálja a film struktúráját és a stílusát is, hogy a főszereplő mennyire keveset tud megérteni a világból. És valószínűleg ez a maradandóbb, többféleképpen értelmezhető oldala.

SPOILER

Hallottam olyan elméletet is, hogy ez az új Harcosok klubja. Ehhez mit szólsz?

Az biztos, hogy van doppelgänger-történet ebben a filmben. Így írtuk meg. Írisz és a bátyja a fény és az árnyék. A kérdés, hogy mennyire külső vagy belső teremtmény a báty. Te egyébként érezted ezt, amikor nézted?

Egy idő után gyanús lett, hogy ő talán csak egy mitikus figura, hiszen annyira retteg tőle a környezete.

Igen, egy mitikus figura, egy projekció.

SPOILER VÉGE

Egyébként zavar téged, ha a kritikusok vagy a nézők olyasmit próbálnak belelátni a filmbe, amit te nem szándékoztál beletenni?

A filmjeimben elég teret hagyok a nézőnek. Természetes része a befogadás folyamatának, hogy belevetítünk a művekbe. Érdekes, hogy az emberek sokszor félnek attól, ha a sztorielemeket nem lehet tökéletesen racionalizálni. Mindent akarnak érteni, a frusztráció mint nézői folyamat ma egyre kevésbé elfogadott. Pedig szerintem alapvető részük a filmeknek, hogy nem kell, és talán nem is szabad minden kérdésre választ adniuk.

Tíz hónapig tartott a casting, ami meglehetősen hosszúnak számít. Milyen szempontok alapján választottad ki a szereplőket?

A hosszú castingnak Írisz titka és megismerhetetlensége volt az egyik oka. Ez a folyamat nagy lehetőség volt, hogy megpróbálhassuk feltárni Írisz titkait, miközben reméltük, hogy mégis marad benne olyan régió, ami feltáratlan. Ehhez a feladathoz nem színész, hanem egy ember kellett, aki valamennyire hasonlít a figurához. Írisz szerepében nincs klasszikus értelemben vett performansz, ezt helyette egy másik működési elv határozza meg.

Még nem volt teljesen kész a forgatókönyv, amikor elkezdtük a castingokat, így a castingfolyamat is alakította a forgatókönyvet. Nagyon sok embert megnéztünk minden szerepre. A színészekkel az volt a munkám, hogy megpróbáltam egy eszköztelenebb kifejezésmód felé elvinni őket. Az, hogy a filmben így mozog együtt ez a sok ember, hogy ilyen interakciók vannak köztük és ilyen energiák szabadulnak fel, az azért is van, mert van valami láthatatlan kapcsolódás köztük.

Sok országból érkeztek a stáb tagjai, ez okozott bármiféle nehézséget?

Annyiban igen, hogy több színésznek is meg kellett tanulnia egy általa nem beszélt nyelven a szövegét. De ezt Vlad Ivanov és Marcin Czarnik is remekül megoldotta – igaz, keserves munka árán. A jelenlétük nagyon fontos volt a filmben, és az az energia is, amit magukból árasztottak.

Mennyire magyar és mennyire nemzetközi a film témája?

A szövetében és a gyökereiben magyar, de remélem, hogy értelmezhető a külföld számára is. Nagyon sok országból jönnek ide hozzám Velencében a nézők, és az derül ki, hogy ők is értik. Ha nem próbálnak meg mindent racionalizálni, akkor ők is megérzik benne azt, ami a legfontosabb.

A Saul fiával összevetve is kérdezem ezt, hiszen az egy olyan sarokpontról szól, amiről a világon mindenki hallott.

Ez igaz, de például a japánok nem tudnak sokat a holokausztról. Ott a plakátra rárakták Auschwitzot és a sárga csillagot. Nem mindig evidens elvárni, hogy mindenkinek legyen pontos értelmezése az adott periódusról, kontextusról. Ugyanakkor reméljük, hogy valahogy el tudunk jutni minden nézőhöz.

Számíthatunk arra, hogy a későbbiekben is hasonló filmeket fogsz készíteni?

Minden filmnek megvan a saját logikája. Nagyon érdekel a szubjektív és immerzív filmkészítés, de valószínűleg más típusú filmeket is fogok csinálni. Ha tudok újítani, és a kódokat, konvenciókat nem feltétlenül elfogadni.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu ötfős szerkesztőcsapatának tagja, a Papírfény rovat felelőse.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés