Interjú

„Ideje felismerni, hogy egy ketyegő bombán ülünk” – Interjú Zayne Akyol filmrendezővel

Az Iszlám Állam rémtetteiről készült felvételek néhány éve futótűzként terjedtek el a világban. Azonban az arcukat eltakaró dzsihadistákról sokkal kevesebb információval rendelkezünk. Zayne Akyol második, Az ISIS harcosa voltam című dokumentumfilmjében a terrorszervezet fogságban lévő tagjaival készített interjút.

Gondolkodtál már azon, valójában kik lehetnek az Iszlám Állam arctalan dzsihadistái? Az ISIS harcosa voltam (Rojek) című dokumentumfilm eddig soha nem látott, fojtogató közelségből mutatja be ezeket az embereket. A kurd származású, de Kanadában élő Zayne Akyol bejárta a szíriai Kurdisztán börtöneit és szemtől szemben beszélgetett az terrorszervezet harcosaival. Az egymást követő interjúkban korunk egyik legkomplexebb, egyszersmind legnyugtalanítóbb problémája körvonalazódik. A rendezőnővel azt követően beszélgettünk, hogy alkotásával elnyerte a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF) legjobb dokumentumfilmjének járó díjat.

Eddig két dokumentumfilmet készítettél: a Gulistan, Land of Rosest 2016-ban és Az ISIS embere voltam című darabot 2022-ben. Mindkettő a Közel-Keleten játszódik, a kurd katonák küzdelmét és bátorságát, valamint az Iszlám Állam által jelentett veszélyeket mutatják be. Magad is kurd származású vagy, így érthető, hogy fontosak számodra ezek a témák, de mi késztetett arra, hogy kamerát ragadj és elutazz azokra a helyszínekre, amit a legtöbben a lehetséges veszélyek miatt messziről kerülnének?

Törökországban születtem kurd családban. Akkoriban tilos volt számunkra, hogy a saját nyelvünkön beszéljünk, kurd nevet viseljünk, vagy hogy kurdként azonosítsuk magunkat. Amikor ötéves voltam, a családommal Kanadába emigráltunk, és hirtelen rámszakadt ez a teljesen ismeretlen szabadságérzés. Gyakorolhattuk az identitásunkat, és még egy közösségi központunk is volt Montrealban, ahol találkozhattunk más kurd bevándorlókkal. Ugyanott találkoztam egy fiatal lánnyal is, akit Gulistannak hívtak, ami törökül azt jelenti, hogy a „rózsák földje”. Egy épületben laktunk, és ő vigyázott rám, amikor a szüleim dolgoztak. Két év alatt nagyon közel kerültünk egymáshoz és szinte úgy éreztem, mintha a nővérem lenne, pedig sokkal idősebb volt nálam. Aztán egy nap hirtelen eltűnt az életemből, és csak később tudtam meg, hogy csatlakozott a PKK-hoz (Kurdisztáni Munkáspárt), és 2000-ben meghalt egy fegyveres ütközetben.

Jelenetkép a Gulistan, Land of Roses (2016) című filmből

Sok évvel később, az egyetemi filmes tanulmányaim után eldöntöttem, hogy  készítek róla egy filmet, hogy megértsem vagy legalább közelebb kerüljek ahhoz, hogy mi zajlódhatott le a fejében. Vajon mi késztette arra, hogy Montreal kényelme helyett az Iraki Kurdisztán hegyei közé utazzon és csatlakozzon néhány gerillaharcoshoz? 2014 augusztusában érkeztünk a régióba a stábbal, éppen az ISIS-szal vívott háború kezdetekor, ezért lehetetlen volt elkészíteni azt a filmet, amit elképzeltem. Ezért úgy döntöttem, hogy egyszerűen megkérdezem a PKK-t, hogy csatlakozhatok-e az egyik női katonai csapatukhoz, akik az Iszlám Állam ellen harcolnak. Bár a film nem kifejezetten Gulistanról szól, szerintem sokat elmond róla, az ideológiájáról és arról, hogyan élt. 

És a Gulistan, a rózsák földje után már tudtad, hogy a következő filmedet az ISIS-ról akarod forgatni?

Nem igazán. Az első filmemben szereplő női katonák majdnem mindegyike meghalt az ISIS elleni harcban, az eredeti elképzelésem pedig az volt, hogy mementóként készítek még egy filmet az ő ügyükről. Ezért választottam egy nagyon karizmatikus karaktert, Rojda Felatot, egy szíriai kurd származázú nőt, akinek magas rangú parancsnokként fontos szerepe volt az ISIS egykori fővárosának, Rakkának a bevételében. Rá akartam fókuszálni, illetve arra, hogy a Közel-Keleten hogyan lehet egy nő egy ilyen hatalmas hadművelet főnöke.

Végül azonban nem tudott részt venni a filmben, mert a szíriai határ védelmével volt elfoglalva. Akkor már az egész stáb ott volt, és nem mehettünk vissza Kanadába film nélkül. Három évet vártam arra, hogy átléphessem a szíriai határt, ezért tudtam, hogy ha megszakadok is, de filmet kell készítenem. Az eredeti forgatókönyvben volt egy jelenet, amelyben az ISIS tagjaival beszélgettem volna azért, hogy kicsit utánajárjak, hogyan képes valaki olyan barbár cselekedetekre, mint a kínzás vagy kivégzés. Szép lassan erre a szálra kezdtem el koncentrálni és végül kialakult a második film.

A filmben többször említik, hogy az ISIS alvó sejtjei továbbra is ott vannak a városokban, falvakban, fenyegetik az emberek életét, állandó nyomást gyakorolva a hatóságokra. Filmesként hogyan tudtál felkészülni arra, hogy ilyen kockázatos körülmények között dolgozz? Egyáltalán milyenek voltak a körülmények a forgatás során?

Mielőtt Szíriába utaztunk volna, volt egy tanfolyamunk, amely kifejezetten a háborús övezetekben dolgozó újságíróknak szólt. Ez egy sokrétű képzés: volt tanfolyam arról, hogy hogyan segítsünk egy sebesültnek, vagy hogy hogyan reagáljunk, ha elrabolnak. Tulajdonképpen egy szemléletformáláson esik át az ember, mert meg kell tanulnia felmérni az összes lehetséges kockázatot, hogy ennek megfelelően dolgozhasson. Például az utakon nagyon gyakoriak a csapdák, amiket többnyire éjszaka helyeznek el, ezért ajánlott sötétedés előtt utazni. Éppen ezért, ha egy másik helyszínre kellett mennünk forgatni, mindig szem előtt tartottuk, hogy még napnyugta előtt haza kell érnünk. Mindig volt velünk egy testőr vagy katona, és szoros kapcsolatban álltunk a helyi kormánnyal is.

Az ISIS harcosa voltam (2022)

A legfeszültebb helyzetet talán Rakkában éltük meg, amely, mint említettem, az ISIS fővárosa volt annak idején. Mi 2019-ben, két évvel azután forgattunk ott, hogy a helyi erők visszafoglalták a dzsihadistáktól. Minden bizonnyal még mindig vannak ott alvó sejtek, vagy az ISIS-t támogató emberek, de persze a kormány nem tud mindenkit letartóztatni, így van a levegőben egy lappangó veszély, hogy sosem lehetsz biztos, ki kicsoda. Különösen nehéz volt, hogy minden alkalommal csak korlátozott időnk, körülbelül 15 percünk volt arra, hogy forgassunk. Egyszer a testőreink szóltak, hogy hagyjuk abba a filmezést és induljunk el. Először ragaszkodtam hozzá, hogy maradhassunk, de végül nem volt más választásunk, hallgatnunk kellett a kísérőnkre. Visszamentünk az autónkhoz és alig öt perccel később bomba robbant pontosan azon a helyen, ahol korábban forgattunk. Tehát mindig résen kell lenni és alkalmazkodni a helyzethez, ha valami váratlan történik.

A bemutatott téma önmagában is érdekes, de a végeredmény azért olyan hatásos, mert sikerült az ISIS néhány harcosával interjút készítened a kamera előtt. Hogyan találtad ezeket az embereket?

Rengeteg szervezést igényelt, hogy külön-külön le tudjak ülni ezekkel az emberekkel. Szíria kurdok által ellenőrzött területén, a Rojava (más néven Észak- és Kelet-Szíria Autonóm Adminisztrációja vagy Szíriai Kurdisztán) nevű területen forgattunk, amely teljesen decentralizáltan működik, így minden alkalommal engedélyt kellett kérnem, amikor egy új városba vagy régióba érkeztünk. Mivel már maga a beutazás rettentően költséges és veszélyes, az újságírók és filmesek általában nem tartózkodnak itt sokáig. Mi viszont öt hónapig maradtunk, így a helyiek is jól ismertek már minket és egy idő után ez a hasznunkra vált, mert könnyebben tudtunk velük együttműködni. 

Az interjúalanyaid, akikkel a filmedben beszélgetsz, elég beszédesnek és nyitottnak tűnnek. Hogyan győzted meg őket, hogy ennyire együttműködjenek veled?

Nem cifráztam túl, teljesen őszinte voltam, és megpróbáltam elmagyarázni nekik, hogy ki vagyok, milyen filmet készítettem korábban, és mi a szándékom ezzel az új filmmel. Néhányuknak ez bejött, másoknak nem. A filmemben 15 interjúalany látható, de a valóságban több mint 100 férfival és nővel találkoztunk. A fele nem vállalta a szereplést, egy másik részét meg mi vágtuk ki, mert szűkítenünk kellett azt anyagon. Általánosságban elmondható, hogy azok, akik hajlandóak voltak beszélni velem, el akarták mondani a történetüket. Fontos volt számukra, hogy megmutassák: habár börtönben vannak, a mentalitásuk, ideológiai meggyőződésük cseppet sem változott, továbbra is rendületlenül hiszen az Iszlám Állam eszméjében. Megjegyzem, mivel tudták, hogy ez a film a nyugati közönségnek szól, azt feltételezem, hogy néhányuk egyenesen rá akart ijeszteni a nézőkre.

Ezzel szemben néhányan közülük még valamiféle bűntudatot is mutatnak. Szerinted ez valódi, vagy csak egy trükk, amivel át akarják verni a nézőket?

Nem gondolom, hogy nagyon marná őket a bűntudat. Néhányan egyenesen büszkék a tetteikre, mások pedig banalizálják a szerepüket. Az egyik interjúalany egy kanadai énekes, Shawn Desman dalát énekelte. Az a férfi a török-szíriai határon volt szolgálatban, és készült róla olyan videó, ahol ő maga is lefejezett egy embert. Maszk sem takarja az arcát, ezért teljesen biztosak lehetünk benne, hogy részt vett kivégzésekben. De amikor a kamerába beszél, akkor könnyedén elhárítja a felelősségét azzal, hogy ő csak parancsot hajtott végre és nem volt más választása.

Az ISIS harcosa voltam (2022)

Nekem erről az Eichmann peréről szóló könyv (Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben) jut eszembe. Ott tisztán látható, hogy Eichmann egyszerre testesítette meg a nácizmus ideológiáját, miközben a tárgyalás során a legőszintébben kérdőjelezte meg a tömegmészárlásban betöltött szerepét. Tagadta a felelősségét azzal, hogy ő pusztán parancsokat teljesített és a törvényt követte. Az ISIS néhány harcosa ugyanígy közelít a témához. Banalizálják a tetteiket. Néhányan egyenesen azt állítják, hogy csak játszottak meg hülyéskedtek. Nagyon óvatosnak kell lennünk azzal, hogy hogyan viszonyulunk hozzájuk, mert emberként hajlamosak vagyunk együttérzést és szimpátiát érezni, ha olyan dolgokat mondanak, amelyeket hallani akarunk. De nem számít, hogy mit mondanak, ezek a legveszélyesebb és legerőszakosabb terroristák, akiket el lehet képzelni.

Hogyan közelítik meg a helyi hatóságok az ilyen emberek büntetésének kérdését? Életfogytiglant szabnak ki rájuk, vagy akit lehet megpróbálnak visszailleszteni a társadalomba?

Egyelőre teljesen bizonytalan, hogy mi lesz a sorsuk. Az okok bonyolultak. A polgárháború 2011-es kitörése óta a kurdok saját földet szereztek Észak-Szíriában, amely Rojava néven ismeretes. Szíria többi részétől függetlenül kormányozzák magukat, de a helyzetük problematikus, mert egy új kormányzatról van szó, szegények, és senki sem támogatja, senki sem ismeri el őket legitim kormányként. Ami viszont jó, az az, hogy demokratikus értékekkel és fenntartható, autonóm, pluralista és feminista politikával rendelkeznek. Mivel fontosak számukra az emberi jogok, ellenzik a halálbüntetést is, ellenben az iraki vagy a szíriai Aszad-kormánnyal, ahol ez bevett gyakorlat.

Így amikor az ISIS rájött, hogy vesztésre áll a háborúban, a dzsihadisták minden országból a kurdok által ellenőrzött szíriai területekre menekültek. Tudták, hogy ott csak börtönbüntetés vár rájuk, de nem ítélik őket halálra. A probléma az, hogy ezek a dzsihadisták a világ legkülönbözőbb országaiból származnak, de egyik nemzet sem akarja visszavenni a saját terroristáit. A hazatelepítés hiánya miatt van még mindig nagyon sok dzsihadista fogoly Rojavában. És akkor még nem említettük a terroristák családtagjait, akiket szintén őrizni kell. A sok börtön mellett a kurd hatóságoknak hatalmas fogolytáborokat kell fenntartaniuk, ahol ezeknek a harcosoknak a hozzátartozóit, feleségeiket, szüleiket, gyerekeiket őrzik.

Ezek azok a végtelen sátortáborok, amelyeket a filmben láttunk. Hány ember őriznek itt?

A számok mindig változnak, de csak az egyik táborban, amelyet a filmben is bemutattunk, körülbelül 70 000 ember van. És ez csak egyetlen – igaz, a legnagyobb – a három tábor közül.

Tehát ezeknek az embertömegeknek a jövője ismeretlen?

Pontosan. Jelenleg a kurdok nem is tartanak tárgyalásokat, mert a saját közigazgatásuk kiépítésére kell összpontosítaniuk. Még a szükséges igazságügyi hatalom vagy infrastruktúra sincs meg, ami ennyi embert el tudna ítélni. Ez túl nagy kérés egy háború sújtotta, szegény régiótól. Még ezeket a terroristákat sem tudják megfelelően őrizni, mert túl kevés katonájuk van ahhoz, hogy mindenkire vigyázzanak. 

A filmednek van egyfajta nyugtalanító hangulata, ami az utolsó percekben artikulálódik, amikor néhány dzsihadista fogoly megfogalmazza a lappangó veszélynek és a terrorizmusnak a mibenlétét. Egyikük azt mondja, hogy minél többet harcolnak az emberek a fundamentalista ideológia ellen, annál jobban fognak szaporodni a követői. Az ISIS-t hivatalosan legyőzték, de úgy tűnik, sokan másképp gondolják. A forgatás során tapasztaltak alapján mennyire érzed relevánsnak, hogy ez a veszély újra felbukkanhat?

Ahogy említettem, reális a veszélye annak, hogy a kurd katonák a munkaerő és az erőforrások hiánya miatt nem tudják őrizni és megvédeni a börtönöket, illetve a fogolytáborokat. Az alvó sejtek is rendszeresen támadják ezeket az helyeket, hogy kiszabadítsák a saját embereiket. Tavaly 800 család jutott ki így az egyik táborból. Ezek után szó szerint oda menekülnek a világon, ahová csak akarnak, mert van egy jól kiépített rendszerük. Úgy gondolom, hogy segíteni kell a kurd népet a probléma kezelésében. Minden országnak felelősséget kellene vállalnia és visszavenni azokat a dzsihadistákat, akik onnan származnak. Vagy létre kellene hozni egy nemzetközi bíróságot, ahol végre dönthetnek ezeknek az embereknek a sorsáról.

Ideje felismerni, hogy egy ketyegő bombán ülünk. Úgy tűnhet, hogy ez a probléma már a múlté, mert az ISIS elvesztette a területeit, de az ideológia még ma is masszívan jelen van. Az említett fogolytáborokban élő nők ugyanazt az ideológiát adják át a gyerekeiknek, amivel őket is sulykolták, tulajdonképpen agymosást végeznek rajtuk. Ezek a gyerekek pedig egyszer fel fognak nőni és akkor ugyanez a történet fog lezajlódni, amit már láttunk korábban. Annak érdekében, hogy ezt elkerüljük, segítenünk kell a kurdoknak, hiszen jelenleg ők tartják tőlünk távol ezeket a terroristákat. Nemzetközi szinten kell támogatni őket, hogy tisztességes börtönöket építhessenek, és legyen elég erőforrásuk ezen intézmények őrzéséhez és fenntartásához. Ha nem teszünk semmit, a filmben is látható terroristák gyorsan újraszerveződnek, és a történelem megismétli önmagát.

Énekes Gábor

2017-ben csatlakoztam a Filmtekercs csapatához. Ugyanebben az évben szereztem meg a diplomám az ELTE-n, ahol a filmes szakirány mellett kommunikáció és médiatudományt tanultam. Bármely korszak, műfaj és alkotó filmjeit szívesen fogyasztom, főként, ha azok megosztó társadalmi kérdéseket, párkapcsolati dilemmákat, vallási témákat és az emberiség jövőjét vizsgálják.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com