Kritika

Elvesztette Bond jellegét? – Nincs idő meghalni

A Nincs idő meghalni egy méltó búcsú Daniel Craig számára James Bond legendás szerepétől, csupán filmként felejtett el emlékezetes vagy érdekes lenni.

Egyes karaktereket, úgy tűnik, képtelenség a popkultúra farvízén hagyni, mert folyamatosan felkapaszkodnak a hajótestre – vagy, mint James Bond esetében, bérelt helyük van a fedélzeten. A 007-es ügynök regényben mutatkozott be először, de 1962 óta nagy sikerrel hódít a mozivásznon is. Egy olyan figura, mint a brit MI6 kémje, nem élhetne túl kellő frissítés nélkül, a Bond-filmek pedig mindig képesek voltak a megújulásra.

No Time to Die Review: Daniel Craig Carries One of a Kind James Bond Sendoff - swiftheadline

Régebben még ez a széria diktálta az akciófilmek ütemét, hiszen olyan látványos jelenetekre voltak képesek, amivel senki más nem próbálkozott. Formabontó autósüldözések, meghökkentő kaszkadőrmutatványok vagy akár a Tűzgolyó vízalatti csatája mind feszegették a műfaj határát. Ma már inkább trendkövető a 007 is: elég csak a Craig-éra alkotásait szemügyre venni. A Casino Royale és A Quantum csendje a Bourne-franchise stílusára hajaz, ezek sokkal keményebb, erőszakosabb, érzelmileg intenzívebb filmek az elődőknél. A Skyfall vagy akár a Spectre már Christopher Nolan filmjeit idézi: nagyívű, epikus hangvételű akciófilmek gyönyörűszép operatőri munkával, hosszan kitartott jelenetekkel, hangsúlyos zenével.

Bond frissessége legtöbbször az éppen őt játszó színészen áll vagy bukik.

Minden Bond-színész egy sajátos irányvonal a karakter számára, amely újabb aspektusokat nagyít fel a személyiségében, ezzel pedig évtizedeken át fenntartja a nézők érdeklődését. Sean Connery szemtelenül macsó volt, Roger Moore kiváló modorral és humorral rendelkezett, Timothy Daltont a sebezhetősége miatt kedveltük, Pierce Brosnant pedig az ellenállhatatlan eleganciája miatt. Nem véletlenül az egy filmet megélt George Lazenby az, aki a legkevesebbszer jut eszünkbe: bár az Őfelsége titkosszolgálatában a jobb Bond-filmek közé tartozik, ez nem a színészen múlott, mert igencsak jellegtelen alakítást nyújtott.

Daniel Craig előtt 2006 óta állt a feladat, hogy valami teljesen különállót ragadjon meg az embereket (és különösen a nőket) eszközként használó, az országát és a királynőt vehemensen védelmező kém szerepében. Túl is teljesített néhol: elhozta a terminátor James Bondot, aki nyers erővel pusztítja el ellenfeleit, szeme se rebben a rázós helyzetekben, legfeljebb fanyar humorral konstatálja, ha valami esetleg nem sikerül neki. Craiget, mint az új Bond, gyűlölték a Casino Royale előtt, ám Martin Campbell rendező egy izgalmas útra terelte az ügynököt és az őt játszó arcot.

A Craig-érát két fontos döntés határozta meg. A korábbi filmekkel ellentétben, ahol csak ki-be pakolgatták a színészeket, de többnyire önálló sztorikat láthattunk egymás után, itt újrakezdték a karaktert és tartották az események kontinuitását. A Casino Royale-tól egészen a Nincs idő meghalni című epizódig egymásra épül minden, így az ügynök korábbi élményeit, traumáit átviszi a következő megbízásokra is. Az Eva Green által alakított Vesper Lynd iránt érzett szerelme, majd az árulása miatti csalódás alapjaiban határozza meg a figura személyiségének ridegségét – korábban Bond-filmek nem vállalták be, hogy ekkora hatással legyenek a női mellékszereplők a hősre.

Bizonyos értelemben a Nincs idő meghalni az a rész, ahol kicsúcsosodik Daniel Craig alakítása Bondként, miközben a történet megfosztja a figurát egy-két markáns jegyétől.

Cary Joji Fukunaga rendezésében a 007-es visszatér egy utolsó kaland erejéig. A Spectre-ben bár elkocsikázott újdonsült szerelmével, Madeleine Swannal (Léa Seydoux), hogy boldogan élvezze a nyugdíjas éveket, gondolhattuk, hogy ez nem tart sokáig. Bondra ugyanis vadászni kezdenek, és könnyen lehet, hogy pont élete párja az, aki tőrbe csalta őt – a néhai Vesper után újból bizalmi problémái lesznek. A nő valóban titkolózik, miközben egy újabb főgonosz is felüti a fejét, aki stílszerűen egy szuperdögvésszel tervezi leigázni a világot – a film 2019-ben készült, így a koronavírussal való összevetés csupán a véletlen műve.

Rami Malek on No Time to Die: You will be shocked when you watch it | Entertainment News,The Indian Express

Bond az a fajta férfiideál, ami nagyon nehezen összeegyeztethető a XXI. századi nemi szerepekkel. Ódivatúnak és szexistának tűnik a minden nőt megkettyintő, rendszeresen alkoholizáló és szemérmetlenül gyilkoló ügynök – nagyjából a „toxikus maszkulinitás” kifejezés alá szokták csomagolni ezt a típust korunk kultúrharcosai. Az elmúlt években eme szempontok alapján több népszerű karaktert vagy franchise-t alakítottak át: megváltoztatták a szereplők bőrszínét, nemét vagy jellemét, hogy megfeleljenek a kor elvárásainak. Bond mindeddig sértetlen maradt, de a Nincs idő meghalni-ban – annak ellenére, hogy felháborodásra nem adnak okot a változtatások – nehéz ráismerni.

Ez a Bond már nem ugyanaz, akit a Spectre-ben, vagy akár a korábbi filmekben láthattunk. A hideg és cinikus profinak nyoma sincs, sőt, a Bond-lányok is többnyire szex nélkül maradnak. Craig már nem macsó, helyette egy melegszívű, szeretetteljes és egészen jó fej 007-et szállít, ötvözve pár korábbi előd stílusát. Sosem volt ennyire kedvelhető és átélhető a színész a szerepben, de ehhez tényleg az kellett, hogy alapjaiban írják át a személyiségjegyeit, hogy kompatibilis legyen a történettel, illetve annak drámai súlyával. Ennek a mesterkéltsége viszont akkor ütközik ki, amikor látjuk, a forgatókönyv képtelen az érzelmi mélységeket kiaknázni, hiszen iszonyatosan felszínes és érdektelen.

A Nincs idő meghalni végig azt az aurát tartja magán, mintha itt valami óriási megfejtés érkezne, és már ott kukucskál a sarkon.

A rejtélyesség azonban a játékidő (163 perc – a leghosszabb eddig a széria történetében) végéig eltart, és tulajdonképpen sosem érkezik meg az a fordulat, amit az írók lengetnek a szemünk előtt. Bár a Spectre-ben főleg biodíszlet volt, a Nincs idő meghalni-ban elég fontos szerepet szántak Léa Seydoux karakterének – ez azonban óriási hiba volt. Madeleine nagy titka tulajdonképpen nem is titok, de legalább teljesen banális és szükségtelen az a műbalhé, amit köré építettek. Ugyanilyen sekélyes a főgonosz ármányos terve és gondolatvilága is: Rami Malek nem tud mit kezdeni az alulírt, csupán külsőségeiben létező szereppel, így ugyanabba a csapdába esik, mint Seydoux. A nagy ellenfélként szinte teljesen a főszálon kívül létezik, és nem forr össze úgy Bond figurájával, mint ahogy kívánná a történet. Csupán egy esetleges rosszarc, akiből már több tucatnyit elfogyasztott az MI6 csodafegyvere.

A Nincs idő meghalni tehát nem erős a karakterépítés tekintetében, ezt a további mellékszereplők is igazolják. M (Ralph Fiennes) hibái felett hamar szemet huny a forgatókönyv, Q (Ben Whishaw) mindössze pár poén erejéig jó, Moneypenny (Naomie Harris) csak háttérkitöltő, az új 007-es (Lashana Lynch) pedig megtestesíti nőként a már említett toxikus maszkulinitást. Értsd: elképesztően alkalmas a rá bízott feladatokra, miközben végtelenül arrogáns és azonosulhatatlan.

A szkriptben rejlő mű-rejtélyesség azonban feledhető lenne, ha a film vonzó stílussal és feszült, látványos akciójelenetekkel lenne tarkított.

Ezen a téren is érhet minket enyhe csalódás. A Nincs idő meghalni csodálatosan fest, és egy-két jelenete (különösen a film első 20 perce, köztük az olaszországi rajtaütés) egészen ütős. Azonban a végső összkép laza, mert nem képes összetartani az üres forgatókönyv. Sokkal hosszabb kelleténél, a szokatlan üteme pedig egy szentimentálisabb hangvételnek ágyaz meg, ami egy érzelmesnek szánt fináléban csúcsosodik ki, mely csak akkor fog működni, ha képesek voltunk beleélni magunkat a románcba. Itt húznak az alkotók olyat, amit Bond-moziban még nem láttunk, de a film egészének problémája jellemző ennél is: a dráma úgy koppan, mint a fagaras.

Cary Joji Fukunagától A törvény nevében fantasztikus első szezonja, valamint a Hontalan fenevadak és A mániákus után többet várhattunk, de ugyanebbe a kategóriába esik a legendás Hans Zimmer is, aki nem alkotott kiemelkedőt a filmzenével. A Nincs idő meghalni identitása nehezen található, mert nincs egységes stílus mögötte, csupán követi a bevált receptet, és

szeretne egy új Skyfall lenni, de mindezt úgy, hogy a sokkal kevésbé sikerült Spectre sablonos történetéből építkezik.

Ezáltal kapunk egy tisztességesen elkészített, főként ismerős, részleteiben néhol ügyetlen és atipikus 007-sztorit. Hogy csak ennyit, az azért sajnálatos, mert rengeteg tehetséges ember gyűlt össze, de senki sem volt képes kihozni magából a maximumot: egyedül Daniel Craig az, aki abszolút nyertese a produkciónak. Az ő karizmája és sármja az, amire emlékezni fogunk a film kapcsán, és sajnálni fogjuk, hogy többször nem ölti magára a fekete szmokingot és száll be a patinás Aston Martinjába, miután legurított egy vodka martinit (természetesen rázva, nem keverve). Craig alaposan rácáfolt az előzetes fanyalgókra és úgy fog bevonulni a filmtörténelembe, mint az egyik legjobb színész, akit duplanullásként láthattunk.

A Craig-éra lekerekítése helyes döntés volt a készítők részéről: egy önálló ötfilmes szériát alkottak, nagyjából olyan egységet, mint Nolan A sötét lovag-trilógiája. Kár, hogy az egymásra épülő szálak nem voltak olyan erősek, mint a színész, aki összetartja őket. Egy biztos: a következő Bondnak egy újabb utat kell kitaposnia, és sajátjává tenni a szerepet, meg kell haladnia pár klisét is. Ez a siker kulcsa, és ez szavatolja a franchise túlélését. Nem jött még el az idő befejezni.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel a Magazin és Kritika rovat szerkesztője. Kedvencei a morális kérdéseket feszegető filmek, a kamaradarabok és az igényes blockbusterek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés