Kritika

10 téma és 10 nagyszerű film, amit a Filmtekercs 2017-ben kiemelten kezelt

Pedofil papok, reményvesztett deszkások és egy csodamalac. A Filmtekercs csapata tíz olyan témát, és tíz olyan filmet gyűjtött össze, amely mellett 2017-ben nem tudott szó nélkül elmenni. Olvassátok szeretettel a Vászon nélkül rovat ars poeticának is beillő listáját!

Lassan két éve, hogy a Filmtekercs Dévédé rovata nevet és célkitűzést váltott. Az adathordozó elavulttá válásával létrejövő Vászon nélkül nem kevesebbre vállalkozik, minthogy a világ éves filmterméséből olyan gyöngyszemeket válogat ki az olvasóknak, amelyek elkerülik a hazai moziforgalmazást. Vigyázó szemeinket egyszerre igyekszünk az európai, a latin-amerikai és az ázsiai filmművészeten is rajta tartani, de az amerikai függetlenfilmektől sem tudunk elszakadni. A Vászon nélkül rovat további különlegessége, hogy a felfedezett ínyencségekkel egyszerre próbál rámutatni a filmművészet kortárs trendjeire, ugyanakkor speciális témaválasztásaival akaratlanul is megszabja a Filmtekercs arculatát. Azt is mondhatnám, ha meg akarod ismerni a Filmtekercs valódi arcát, újságíróinak speciális érdeklődési területeit, akkor a Vászon nélkül rovatot kell olvasnod.

Segítségképpen össze is szedtük Nektek 2017-ből azt a tíz témakört/filmcsoportot és azt a tíz nagyszerű filmet, amely leginkább megmozgatta a Vászon nélkül munkatársait!

 

Afro-amerikai élethelyzetek az amerikai függetlenfilmben: The Fits

Az afro-amerikaiak kilátástalanságának témája Barack Obama felemelkedésével párhuzamosan nyert mind szélesebb teret az amerikai filmművészetben. Az Akadémia ismét késve reagált, mert bár a Holdfény megérdemelten nyerte el a fődíjat, mégis egy kései, de pont ezért érett mű a témában. A kisebbség helyzete mára olyan alkotók érdeklődését is felkeltette, mint Kathryn Bigelow, és a zsáner – már amennyiben nevezhetjük annak – korlátait éppen a rendezőnő friss munkája, a Detroit érzékeltette a leginkább. A függetlenfilm azonban ismét előrébb jár, és erre ékes bizonyíték a The Fits.

A kis költségvetésű film egy fekete diákok által felülreprezentált iskolában játszódik. Főszereplője, a tízéves Toni két tipikus életpálya között őrlődik: a túlélés zálogaként megjelenő boksz és a nőiességet kiteljesítő tánc között lebeg. Az elsőfilmes Anna Rose Holmer rendező ezen a ponton csavar egy óriásit a történeten. Beemel egy isteni elemet: a görcsben megnyilvánuló sokkot, ami vírusként terjed a táncosok között. A kór szimbólummá válik, a felnőtté válás metaforájává, ami járványszerűen szedi az áldozatait a gyerekek körében. A csavar révén a The Fits sokkal többet tud mondani az alaposan kivesézett témáról, noha ehhez egyértelműen szükség van ínyencségekre való fogékonyságra a nézőtől. (Tóth Nándor Tamás)

 

Ausztrál filmek és Az alvó lány

Vajon miért nincs jobban szem előtt a kortárs ausztrál filmművészet? Nagyon kevés darab jut el hozzánk a kontinensnyi ország sokszínű terméséből, pedig – angolszász államként – a nyelvi és kulturális akadályok sem lennének áthidalhatatlanok. Igaz, néhány ausztrál filmből világszenzáció lesz (Mad Max: A harag útja), mások viszont éppen csak bekúsznak a magyar mozikba (Dzsungel) – a többség pedig szinte észrevétlen marad (A ruhakészítő, a Velencében versenyző Sweet Country). Ausztráliában virágzik a műfaji sokszínűség, élénk a kísérletezőkedv, az alkotók pedig szabadsággal, bátorsággal vagy játékossággal telten alkotnak – tehát nagyon is érdemes követni őket.

Mindez igaz Az alvó lányra is, amely az utóbbi évek egyik legfelszabadultabb, leginkább öntörvényű coming-of-age mozija. Rosemary Myers őszinte és éleslátó elsőfilmjében a tinifilmek frusztrációja vad fantasy-világgal és retro kiegészítőkkel párosul, egészen sajátos műfaji elegyet alkotva. A végeredmény nagyjából Wes Anderson, az Alice Csodaországban és Guillermo del Toro kereszteződéseként írható le – ezek után már alig várom az ausztrálok következő nagy dobását, a hasonlóan elborultnak ígérkező és hippi külsőségekkel felszerelt, de korhatárosabb humorú Swinging Safarit. (Gyöngyösi Lilla)

 

Brit zsánerfilmek és A túlélő

Ha a brit filmművészetre gondolok, leginkább két véglet jut az eszembe: a grandiózus, látványos és korhű díszletekkel teli történelmi, vagy a munkásosztály nehéz mindennapjait megmutató realista drámák. Pedig a szigetország az elmúlt évtizedekben egyre többször mutatta meg, hogy más műfajokban is képes jeleskedni, túlélőthrillertől kezdve, akció-vígjátékon és gengszterfilmen át, a horrorfilmekig. Sőt, Neil Marshall (A barlang), James Watkins (Eden Lake), Ben Wheatley (Kill List) és mások munkái jól tükrözik, hogy a brit zsánermozik fő erénye a nyers, kompromisszumok nélküli ábrázolásmód, a „brit grit”.

Azért tartom fontosnak ezt a témát, mert ezek a filmek amerikai társaikhoz képest jóval kevesebb figyelmet kapnak, holott minőségben egyáltalán nem maradnak el tőlük. Ennek remek példája A túlélő című film, ami minimalista és hiteles ábrázolásmódjával, szokatlan közvetlenségével és a nyílt akciók helyett a feszültségre való építésével, a poszt-apokaliptikus filmek új arcát mutatja. Egyben pedig azt is, hogy sokszor nem kell sok pénz és nagy sztárok, csak egy jól megírt koncepció ötletes megvalósítása, amit nem kötnek gúzsba a megszokott hollywoodi klisék. (Szabó Kristóf)

 

Független horrorfilmek és az Anyám szeme

A függetlenfilmek világának különösen hálás műfaja a horror, ez a vad, sötét, kísérleti homályzóna, ahol kis költségvetéssel is jó eséllyel lehet tekintélyes tetszést aratni. Jelmondatuk röviden ez lehetne: kreatívan ijesztgetni, folyamatosan frissítve a fősodor világát is. 1999-ben a Blair Witch Project alkotói berémisztgették magukat a filmtörténelembe. Ők jegyzik azóta is az egyik legnagyobb sikert elkönyvelő függetlenfilmet. 2015-ben a Valami követ robbant be a köztudatba. Az elmúlt év nagy győztese pedig a Tűnj el volt. A sikerlista felettébb hosszú és impozáns. A legötletesebb horrorok ebből az irányból érkeznek a mozikba. Újabb és újabb kísérleteknek adva lökést.

Könnyen előfordulhat azonban, hogy egy-egy lényegesebb alkotás hazánkba csak DVD formátumban jut el, mint például 2016 egyik legkülönlegesebb elsőfilmje, az Anyám szeme. Nicolas Pesce rendezése kivételes igényességével emelkedik ki társai közül. Bergman és Hitchcock nyomdokain haladva, gyönyörűen komponált képekkel, aprólékosan kidolgozott pszichológiai háttérrel, emlékezetes női főhőssel és csendes, csontig hatóan groteszk történettel operál, ami olyan morális kérdéseket vág a néző arcába, amikre igencsak nyugtalanító válaszokat lehet adni. (Mlinárik Mariann)

 

Latin-Amerika filmművészete és a  The Club

Dél-Amerika lényegében a XXI. században került fel a filmművészet horizontjára, noha ez sajnos még mindig csak három országra korlátozódik: Brazíliára, Argentínára és Chilére. Az utóbbi években elsősorban az utóbbi vált megkerülhetetlenné a filmes diskurzusban, és mindez szinte egyetlen alkotónak köszönhető: Pablo Larraínnak. A szédületesen termékeny rendező az elmúlt három évben három filmmel jelentkezett: a Neruda az ország történelmének egyedi interpretációját folytatta (a ciklus legfontosabb műve azonban nem ez, hanem a 2013-as, Oscar-díjas No volt), a Jackie pedig a hollywoodi belépőt képezte a direktor számára. A kettő között bújt el a sztárok nélkül forgatott, szűk kamaradráma, a The Club.


A molesztáló papok témáját egészen más megközelítésből vizsgálja Larraín. Egy olyan zárt közösséget mutat be, ahol pedofília miatt kényszernyugdíjazott papok laknak egy isten háta mögötti chilei faluban. Ordítóan igazságtalan békéjük akkor borul fel, amikor egy új lelkész érkezik közéjük, akit az óvóhelyre követ az egyik áldozat is. A rendező Lars Von Trier-i kegyetlenséggel ábrázolja a kegyvesztett atyákat, mégsem válik öncélúvá (ellentétben a dán direktorral). Ehelyett maró cinizmussal szemlélteti, hogy a pedofil papok sosem bűnhődnek meg az egyház hatalma miatt, viszont éppen ez a cinizmus az, amivel a téma befogadhatóvá válik a néző számára is. Okos, érett alkotás a The Club, ami megérdemelten öregbítette a chilei filmművészet hírét 2017-ben is. (Tóth Nándor Tamás)

 

Leszakadó régiók az amerikai függetlenfilmben: The Land

Az Egyesült Államok középső államai szép lassan az ország rozsdaövezetévé válnak. 2017-ben külön cikkben foglalkoztunk a jelenséggel, amely az idei évben is meghatározó téma, lásd a Floridai álom, Három óriásplakát Ebbing határában, vagy éppen a fősodorbeli Logan esetét. A probléma tehát számtalan filmest megfogott, közülük is kiemelkedett Steve Caple Jr. The Land című elsőfilmje reményvesztett fiatalokat állít középpontba, akik az iskolát nem azért kerülik, mert rosszak, hanem mert tizenévesen tisztában vannak vele: az oktatás nem segít kitörni lesújtó helyzetükből, hanem konzerválja azt.

A gyerekek a versenyszerű gördeszkázást látják a kiút lehetőségének. A film megidézi a Dogtown urai sportfilmes műfaji elemeit a remekül összevágott deszkás képsorokkal, félúton azonban irányt vált a történet, és szembesíti a nézőt és a hősöket: már ehhez is pénz kell. Így amikor a fiatalok egy zsák drog birtokába jutnak, meglebeg előttük a társadalmi felemelkedés lehetősége. A tézisben szereplő ellentmondást kiváló érzékkel fejti ki a rendező, mégis a szociodrámák zsákutcájába fut. Nem tud több lenni látleletnél az amerikai – ezúttal éppen clevelandi – állapotokról. Annak viszont kiváló. (Tóth Nándor Tamás)

 

Netflix és az Okja

Számtalan jelentős változás zajlott a filmművészetben 2017-ben, de talán egy sem kapott olyan nagy média-visszhangot, mint a Netflix megjelenése a filmgyártásban. A diskurzus Cannes-ban kezdődött rögtön egy botránnyal. A patinás filmfesztivál igazgatója ugyanis belengette, hogy a jövőben nem enged be a versenyprogramba olyan filmet, amit nem mutatnak be mozikban. A döntés egyértelműen a Netflix ellen irányult, amely két filmmel is képviseltette magát a mezőnyben: a hagyományosabb The Meyerowitz Stories-zal és a formabontóbb Okjával.


Az Okjáról nem is lehet a vita nélkül beszélni, hiszen részben éppen attól vált érdekessé: egy olyan globalizmus-kapitalizmus kritikáról van szó, ami az említett jelenségek nélkül nem készülhetett volna el soha. A Snowpiercerrel nemzetközi színtérre evezett Joon-ho Bong új mozija egy végtelenül aranyos malacról szól, amely a létét annak köszönheti, hogy fajtájával kezelhető a napjainkban egyre nagyobb gondot okozó élelmiszergyártás. Az ellentmondást számtalan rétegben ábrázolja a film, amelynek csúcsa a Tilda Swinton által játszott ikerpár rivalizálása. Az Okja megannyi hibája ellenére egy kiváló vitaindító mű, ami még annak ellenére is izgalmas, hogy éppen a rendező bagatellizálja el a témát. A provokációra márpedig óriási szükség van az apátiába süllyedt világunkban, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint A négyzet idei sikere. Ezt a hiánypótló szerepet vállalja fel 2017-től kezdve a Netflix hol több (Mudbound), hol kevesebb sikerrel (Bright). (Tóth Nándor Tamás)

 

Női hősök erejük teljében: Unokatestvérem, Rachel

Erős, karakteres női főszerepekkel fémjelzett filmek már évek óta rendszeresen megjelennek, bár sokak szerint koránt sem olyan gyakran, mint amennyire igény lenne rájuk. Különösen az egyes minor csoportokból, például az LMBT vagy a nem fehér etnikumú szerepekből van hiány (Tangerine, 2015, Thelma, 2018), ahol a karakter nem a sztereotipikus jellemzőket testesíti meg – gondolok itt a mérges, hangos, karikafülbevalós “ghetto bitch”-re például. A fehér, nyugati feminista karakterek ugyanakkor egyre nagyobb teret nyernek. A nagy mozifilmek közül ide tartozik a tavalyi  Wonder Woman, amely inkább szórakoztató, mint elgondolkodtató, ellentétben a francia Áldozat? (2016) című remekművel. Ebben a témában azonban komoly bővülés várható a 2018-as évben a tavaly ősszel elindult #metoo kampánynak köszönhetően, és reméljük, nemcsak a fizikailag erős, hanem a túlélő, erőszakkal és elnyomással szembe szegülő nőkből is többet is láthatunk a mozikban és a rétegfilmekben is. Reményeim szerint hasonlóan erős filmek kerülnek újra színre, mint a 2007-es A másik én.

A tavalyi év egyik ilyen remeke az Unokatestvérem, Rachel, amely azért is fontos mű, mert nemcsak az erős, független nőt képviseli, hanem a nők ezerarcúságát, aminek a következménye az, hogy lehetetlen bedobozolni őket valamilyen bináris kategóriába (jó-rossz, erkölcsös-erkölcstelen, stb). Az adaptáció alapjául szolgáló Daphne du Maurier regény a romantika idején játszódik, a hasonló korban játszódó filmekre pedig különösen jellemző a szűk kategorizálás. Akármennyire is szeretjük Jane Austent, ő is elég meghatározott kategóriákkal dolgozik, még a közkedvelt  Büszkeség és balítélet is szomorú példa arra, hogy Lizzy-n kívül semelyik lánytestvér sem képes a sokszínű megnyilvánulásra. Roger Michell Rachelje azonban nem hagyja magát sztereotípiákba bepréselődni. (Márki Zsófia)

 

Spanyol zsánerfilmek és A láthatatlan vendég

Mondj egy olyan hollywoodi krimit/thrillert az elmúlt néhány évből, ami után őszintén elismerően csettintettél, mert végre tudott újat mutatni! Na, ugye? Közhelyes, persze, de az álomgyár – kis túlzással – egy ideje tényleg nem tud egyebet nyújtani, mint korábbi sikereinek másolgatását, folytatását, vagy épp külföldről importált remekművek amerikanizálását. Különösen szembetűnő ez, ha megnézünk egy-egy kreatív európai alkotást. Bűnügyi filmekből például spanyolt, azon belül is mondjuk A láthatatlan vendéget, ami remekül rávilágít a két filmkészítési kultúra közötti különbségre, de a hasonlóságokra is.


Oriol Paulo alkotása ugyanis épp annyira nem szégyell a nagy elődöktől lopni, mint Hollywood, csak ő ezt értő kézzel, kreatívan és kellően egyedi módon teszi. „Olyan ez az egész, mintha A vihar kapujában egy kicsavart változata lenne” – írtuk anno kritikánkban. És valóban, Kuroszava filmjének erős hatása figyelhető meg A láthatatlan vendégben: gyilkoskeresés; egy helyszínen játszódó történet, melynek változatosságát és tényleges cselekményét folyamatosan visszatérő flashbackek biztosítják; a nézőpontváltások a néző ítéletalkotását teszik próbára, stb. Ám mégis, Paulo filmje ízig-vérig egyedi és spanyol. És hogy A láthatatlan vendég nem csupán örömteli kivétel a mediterrán ország filmkultúrájában, azt remekül bizonyítja a rendező előző filmje (a 2012-es A hulla, amit szintén rendszerint elismerő szavakkal és díjakkal illetnek), vagy akár a kevésbé egyedi, műfajilag mégis fontos Késő harag is. Érdemes tehát kicsit jobban odafigyelnünk a spanyol bűnügyi filmekre! (Hancsók Barnabás)

 

Távol-keleti zsánerfilmek és a The Final Master

A távol-keleti filmművészet iránti lelkesedésem nem új keletű, már kamaszkoromban is magával ragadott az az egzotikum és teljesen más stílusú történetelbeszélés, amit a hongkongi vagy japán filmek magukban hordoztak. Viszont ebből fakadóan mindig is egy szűkebb réteget vonzottak, hogy mást ne mondjak, a magyar filmes sajtón belül is. Éppen ezért tartom fontosnak, hogy a Filmtekercs olvasóközönsége előtt is aktívan népszerűsítsem a távol-keleti zsánerfilmeket.

Az új évezredben ezen a színtéren is sok változás következett be. Hongkong után most Dél-Korea vált az egyedi hangulatú műfajfilmek Mekkája, de Thaiföld, Indonézia és Vietnám is egyre többet képviselteti magát. A térség legnagyobb piacáról Kínáról nem is beszélve. Az általam is elemzett The Final Master látványos példája annak, miként próbálják az egyes országok filmesei saját közegükben, saját hagyományaik alapján újraértelmezni a különböző műfaji sémákat. Hol több, hol kevesebb sikerrel, de a végeredmény biztos, hogy nem megszokott lesz. (Szabó Kristóf)

Avatar

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya