Kritika

Egy holttest már nem homoszexuális – 120 dobbanás percenként

120 dobbanás percenként
120 dobbanás percenként

Gyönyörű eleganciával válik társadalmi tanmeséből drámai tragédiává a 120 dobbanás percenként. De vajon képes-e hozzáadni a filmművészethez vagy a melegség és az AIDS tematikájához Robin Campillo Cannes-díjas filmje?

Furcsa belegondolni manapaság, amikor, ha még nem is gyógyították meg, de már tünetmentessé tették a vírust, hogy az AIDS valamikor a kilencvenes években egy ijesztő járvány volt. Csak épp a társadalom olyan rétegeit tizedelte, amelyet a többség megvetett. A melegek egy lapra kerültek a drogosokkal, a prostituáltak és a rabokkal – olyan rétegekkel, amelyeknek képviselői egy bizonyos nézőpont szerint megérdemlik a halált. Nehéz megítélni, hogy a személyes tragédiák mellett mennyit ártott a ragály a melegek azon küzdelemének, hogy egyenrangúakká váljanak a heteroszexuálisokkal.

A 120 dobbanás percenként arra vállalkozik, hogy felidézze az elkeseredett harcot, amelyet az elfogadásuk és a gyógyulások érdekében folytattak. Középpontjában egy mozgalom áll, azt mutatja be szinte kizárólag belülről. Az ACT UP azért küzdött, hogy a HIV-fertőzött egyéneket ne hagyja meghalni a többségi társadalom, hanem segítse őket, és támogassa a kór gyógyítását. Az egészségesként csatlakozó Nathan (Arnaud Valois) gyorsan beépül a főleg meleg tagokat maga között tudó szervezetbe. Itt ismerkedik meg Seannal (Nahuel Pérez Biscayart), aki vele ellentétben beteg. A két férfi eltérő sorsuk ellenére egymásba szeret.

120 dobbanás percenként

A játékidő első felében a civil mozgalom belső vitáit és törésvonalait követi a néző, ami a visszafejlődött magyar demokráciából szemlélve lenyűgöző. Hiába a morálisan egyértelműnek tűnő cél, a tagok személyes érintettségük révén nem mindig értenek egyet. Munkájukat pedig tragédiák árnyékában végzik. A gyűlések vitáit feszült akciók követnek, majd lezárásképpen egy buli. Félelmetes látni, ahogy a halálos kórban élők buliznak: számukra már tényleg nincs holnap. A rendező ráadásul gyönyörűen zárja le a diszkójeleneteket: a felvételt lelassítja, a kép egyre közelebb kerül, a nagyítás elmosódik, és a néző már csak párát, sejteket, molekulákat lát.

Robin Campillo a filmvilágban forgatókönyvíróként vált ismertté, elsősorban a 2008-ban Oscar-díjra jelölt Az osztály révén. Második rendezése, az Eastern Boys egy melegdráma volt, amelyből érződött a személyesség. A 120 dobbanás percenként a két említett film keveréke. A társadalmi feszütséggócoktól meg nem riadó rendező a saját életéből merített ihletett: a kilencvenes években tagja volt az ACT UP-nak, és ő maga is megélte, milyen az, amikor elhunyt szerelmének holttestét kell felöltöztetnie.

A civil szervezet demokratikus vitái után a 120 dobbanás percenként személyes tradégiává változik: szerelemről szól az AIDS-járvány idején.

A külső terektől megválik a film, és a melegfilmekre olyan jellemző zárt terek kamaradrámái válnak dominánssá. És ebből nem maradhat ki az explicit szexjelent sem. Hiába játszódik a kilencvenes években, ez a film sem szól már a kirekesztettségről, ahogy azt megszokhattuk a melegfilmek harmadik generációjánál (Adéle élete, Isten országa).

120 dobbanás percenként

A tragédia lágy és megkapó ábrázolása a film egyik legnagyobb erénye. A levegőben maradó párbeszédek („Jobb lenne az ágyban” – „jobb lenne sehol”), a megható jelenetek (az infúziós palackok számlálása a vonaton) halkanabban és mégis hatásosabban kiáltanak az áldozatok jogegyenlőségéért, mint maguk a demonstrációk. Mégsem képesek újat mondani.

Akármennyire is megérintett, a 120 dobbanás nem tudott többé válni a témában készült két ikonikus amerikai filmnél. A Philadelphia minden hibája ellenére akkor mutatta be az AIDS okozta fájdalom magányát, amikor a téma még húsbavágóan aktuális volt. A Mielőtt meghaltam pedig pont azzal a csavarral tudott elemi erővel kiállni a fertőzött homoszexuálisok jogai mellett, hogy a főhőse történetesen heteró volt. Mondandójában a 120 dobbanás percenként már csak emléket állít, művészileg pedig pusztán elegánsan merít másoktól. De még így is egy erős és érzelmes filmélményt nyújt.

  • 8/10
    - 8/10
8/10

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés