Fókuszban Moziban

Egy holttest már nem homoszexuális – 120 dobbanás percenként

120 dobbanás percenként
120 dobbanás percenként

Gyönyörű eleganciával válik társadalmi tanmeséből drámai tragédiává a 120 dobbanás percenként. De vajon képes-e hozzáadni a filmművészethez vagy a melegség és az AIDS tematikájához Robin Campillo Cannes-díjas filmje?

Furcsa belegondolni manapaság, amikor, ha még nem is gyógyították meg, de már tünetmentessé tették a vírust, hogy az AIDS valamikor a kilencvenes években egy ijesztő járvány volt. Csak épp a társadalom olyan rétegeit tizedelte, amelyet a többség megvetett. A melegek egy lapra kerültek a drogosokkal, a prostituáltak és a rabokkal – olyan rétegekkel, amelyeknek képviselői egy bizonyos nézőpont szerint megérdemlik a halált. Nehéz megítélni, hogy a személyes tragédiák mellett mennyit ártott a ragály a melegek azon küzdelemének, hogy egyenrangúakká váljanak a heteroszexuálisokkal.

A 120 dobbanás percenként arra vállalkozik, hogy felidézze az elkeseredett harcot, amelyet az elfogadásuk és a gyógyulások érdekében folytattak. Középpontjában egy mozgalom áll, azt mutatja be szinte kizárólag belülről. Az ACT UP azért küzdött, hogy a HIV-fertőzött egyéneket ne hagyja meghalni a többségi társadalom, hanem segítse őket, és támogassa a kór gyógyítását. Az egészségesként csatlakozó Nathan (Arnaud Valois) gyorsan beépül a főleg meleg tagokat maga között tudó szervezetbe. Itt ismerkedik meg Seannal (Nahuel Pérez Biscayart), aki vele ellentétben beteg. A két férfi eltérő sorsuk ellenére egymásba szeret.

120 dobbanás percenként

A játékidő első felében a civil mozgalom belső vitáit és törésvonalait követi a néző, ami a visszafejlődött magyar demokráciából szemlélve lenyűgöző. Hiába a morálisan egyértelműnek tűnő cél, a tagok személyes érintettségük révén nem mindig értenek egyet. Munkájukat pedig tragédiák árnyékában végzik. A gyűlések vitáit feszült akciók követnek, majd lezárásképpen egy buli. Félelmetes látni, ahogy a halálos kórban élők buliznak: számukra már tényleg nincs holnap. A rendező ráadásul gyönyörűen zárja le a diszkójeleneteket: a felvételt lelassítja, a kép egyre közelebb kerül, a nagyítás elmosódik, és a néző már csak párát, sejteket, molekulákat lát.

Robin Campillo a filmvilágban forgatókönyvíróként vált ismertté, elsősorban a 2008-ban Oscar-díjra jelölt Az osztály révén. Második rendezése, az Eastern Boys egy melegdráma volt, amelyből érződött a személyesség. A 120 dobbanás percenként a két említett film keveréke. A társadalmi feszütséggócoktól meg nem riadó rendező a saját életéből merített ihletett: a kilencvenes években tagja volt az ACT UP-nak, és ő maga is megélte, milyen az, amikor elhunyt szerelmének holttestét kell felöltöztetnie.

A civil szervezet demokratikus vitái után a 120 dobbanás percenként személyes tradégiává változik: szerelemről szól az AIDS-járvány idején.

A külső terektől megválik a film, és a melegfilmekre olyan jellemző zárt terek kamaradrámái válnak dominánssá. És ebből nem maradhat ki az explicit szexjelent sem. Hiába játszódik a kilencvenes években, ez a film sem szól már a kirekesztettségről, ahogy azt megszokhattuk a melegfilmek harmadik generációjánál (Adéle élete, Isten országa).

120 dobbanás percenként

A tragédia lágy és megkapó ábrázolása a film egyik legnagyobb erénye. A levegőben maradó párbeszédek („Jobb lenne az ágyban” – „jobb lenne sehol”), a megható jelenetek (az infúziós palackok számlálása a vonaton) halkanabban és mégis hatásosabban kiáltanak az áldozatok jogegyenlőségéért, mint maguk a demonstrációk. Mégsem képesek újat mondani.

Akármennyire is megérintett, a 120 dobbanás nem tudott többé válni a témában készült két ikonikus amerikai filmnél. A Philadelphia minden hibája ellenére akkor mutatta be az AIDS okozta fájdalom magányát, amikor a téma még húsbavágóan aktuális volt. A Mielőtt meghaltam pedig pont azzal a csavarral tudott elemi erővel kiállni a fertőzött homoszexuálisok jogai mellett, hogy a főhőse történetesen heteró volt. Mondandójában a 120 dobbanás percenként már csak emléket állít, művészileg pedig pusztán elegánsan merít másoktól. De még így is egy erős és érzelmes filmélményt nyújt.

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. [email protected]

Hirdetés

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés