Az egész kellemes Tűzpróba után, Wes Ball harmadik útvesztős mozija, Az útvesztő: Halálkúra (Maze Runner: The Death Cure) határozottan a „túltolták” kategóriába esik. 142 perc tömény nyöszörgés, szappanoperás szenvedés és közepesen érdekes akció zárja a trilógiát.
Csak abban reménykedek, hogy James Dashner ma már ötrészesre dagadt regényfolyamának a trilógiát megelőző eseményeit bemutató két utolsó részét nem érzik úgy majd az alkotók, hogy filmre kell vinniük. Persze nehezen hiszem, hogy megússzuk, hiszen Az útvesztő: Halálkúra epizód maga mögé utasította a négy hete a box office listák élén trónoló Jumanji: Vár a dzsungelt is – szemlátomás nagy az igény a young adult tartalomra.
Miután az első részben egy sereg fiatal kitört az útvesztőből, amit azért hozott létre a VESZETT, hogy az immunis fiatalokat túráztassa és így bukkanjon gyógymódra, hőseink a folytatásban felkutatták az ellenállást és találkoztak a betegek – buggyantak – tömegével. A harmadik részben a sztori ott folytatódott, ahol az előző rész abban maradt: Thomas (Dylan O’Brien) legjobb barátja, Minho (Ki Hong Lee) megmentésére indul. Az akció az egyetlen utolsó, a VESZETT által uralt városba vezeti, ahol az őt eláruló Teresával (Kaya Scodelario) is találkoznia kell újra.
A film szinte összes pozitívumát megint Pados Gyula szállítja
– az operatőr az előző rész óta leforgatta a Jumanjit is, most pedig megint csodálatos képekkel győz meg minket arról, hogy a legnagyobbak között a helye. Ismét sokat játszik a hideg-meleg színekkel, a nagyvárosok fojtogató terét a pusztaság végeláthatatlanságával helyezi szembe. A képek szintjén nincs is hiba – a gondok a sztorival vannak.
Egyrészt semmi eredeti nincs ebben a történetben. Hőseink ki-be járkálnak a városba, régen látott ellenségekkel békülnek ki, még régebben látott ellenségekkel veszik fel a harcot, és közben olyan mennyiségű hülyeséget csinálnak, amit már rég láttunk. A logika, na az nem szerepelt T.S. Nowlin forgatókönyvíró szótárában, amikor a filmet írta. (Ha nem zavarnak a spoilerek, az Index cikkében remek kis gyűjtést olvashatsz a baromságokból.) Sajnos nemcsak ez maradt ki az utolsó, gigantikusan – és teljesen feleslegesen – hosszú, 142 (!) perces közhelyfolyamból, hanem a magyarázatok is. Három filmet végigküzdve talán joggal reméltük, hogy az alkotók végre választ adnak arra, miért is segíti a gyógymód megtalálását ez az útvesztős mizéria, meg hogy mit és hogyan csapolnak az immunisakból, meg hogy kinek mi a motivációja. Hát hiába bíztunk némi használható információban, azt bizony nem kaptak most sem a nézők.
Amit viszont kaptak helyette, annak sokkal több helye lett volna egy brazil teleregényben, mint a moziban. Ment a szeretlek is, meg nem is, meg a mi a helyes, meg mi nem, most önzők vagyunk vagy hülyék… Amikor a film egy olyan csókban tetőzik, aminek konkrétan nincs előkészítése, ráadásul totálisan helyzetidegen és abszurd, az ember nem tud mást csinálni, csak röhögni. Kár ezért a lezárásért, mert a néhol kifejezetten izgalmas második rész arra adott reményt, hogy az alkotók tudják, mit csinálnak. Hát nem.
