Kritika

Egy napban egy egész háború – 1917

Az 1917 lényegében egy nagyszabású „kísérleti film”, amit Sam Mendes egyetlen célból készített: megvizsgálta, hogy 100 év távlatából és élő szemtanúk hiányában miképpen lehet a leginkább valósághűen testközelbe hozni az első világháború lövészárok-hadviselésre építő küzdelmeit.

A színházi múlttal is rendelkező Sam Mendes kifejezetten az a filmes, aki az embert keresi a saját maga által felöltött maszk, a környezete és a média által rákényszerített szerep mögött. Néha a kertvárosi idill mögé tekint (Amerikai szépség, A szabadság útjai), máskor James Bondot ruházza fel érzelmekkel (Skyfall, Spectre), de a harctéri valóság sem áll tőle távol. A Bőrnyakúak című filmjében olyan tengerészgyalogosokat állított a középpontba, akiknek legnagyobb problémája, hogy unatkoznak az Öbölháború során. Az 1917 is az igazságkeresés szándékával készült, csak az ember helyett a miliőre koncentrál.

A nyugati front lövészárkait hozza testközelbe úgy, hogy Sam Mendes a háborús filmek történetorientált szerkezete és a rohamtempójú tanításra készült tankönyvek mögé néz.

Mindehhez egy vékonyka kerettörténetet hív segítségül: két fiatal, brit katonának (Dean-Charles Chapman és George MacKay) az a feladata, hogy még azelőtt eljuttassanak egy figyelmeztető üzenetet egy ezredesnek, hogy az rohamot indít a visszavonulást színlelő németek állásai ellen. Útjuk az ellenséges vonalakon át vezet, ám ha sikerül, akkor 1600 csapdába csalt bajtársuk életét mentik meg, köztük egyikük testvéréét. Az A-ból B pontba osonó hősök útja azonban csak látszólag nyílegyenes, valójában számos olyan mikrotörténetet rejt magában, amelyek a kisemberek kis történeteit összegyűjtő oral history-t éltetik.

A történészek között máig vita tárgya az oral history létjogosultsága, hiszen az „elbeszélt történelem” kutatásmódszertana egy ingoványos terep. Hívei interjúk sokaságával örökítik meg egy-egy átlagember adott történelmi korszakra vonatkozó emlékeit, amelyek a megfelelő feldolgozással élőbbé, emberközelibbé tehetik a távolinak tűnő, országszintű perspektívából ismert történelmi eseményeket. Csakhogy az emberi memória csalóka, hajlamos elkoptatni vagy éppen kiszínezni az emlékeket, ezért sokak szerint az oral history élet- vagy témainterjúinak többsége nem feltétlenül megbízható történelmi forrás.

Ám miközben a történészek vitáznak, a XX. század első felének szemtanúi egyre csak fogynak.

Éppen emiatt figyelemre méltó, hogy Peter Jackson (Akik már nem öregszenek meg) után egy másik közismert filmes is egyértelműen az oral history létjogosultsága mellett érvel. Sam Mendes az 1917 végén konkrétan lehivatkozza, hogy (a történészi szaktudás mellett) az első világháborút futárként megjáró nagyapja emlékei köré szervezte a cselekményt.

A film számos, kisebb vagy nagyobb epizódján érezni, hogy családi történeteken vagy más katonák életinterjúin alapulhatnak. Gondolok itt a németek által leölt állatok tetemeivel való találkozásra, az erdei közös imára, a roham előtt összeomló, vagy cinikusan kiábrándult tisztekre, esetleg az olyan naturalista helyzetekre, amikor a megbotló főhős szó szerint beletenyerel a bombatölcsérben oszlásnak indult, „fritz” katona holttestébe. A kisemberek „elbeszélt történelméből” megörökölt sztorik pedig kétségkívül fokozzák az 1917 valószerűségét – ezért is sajnálatos, hogy a médiavisszhang elsősorban Sam Mendes és az operatőr, Roger Deakins vizuális bravúrjára koncentrál.

Arra a vizuális bravúrra, ami érzésem szerint egyszerre lélegzetelállító erénye és önsorsrontó hátránya az 1917-nek, más szóval ellentmondásos filmművészeti alkotássá teszi az egész produkciót. Sam Mendes és Roger Deakins úgy próbálta meg minél átélhetőbbé tenni a lövészárok-hadviselést – egyben megcáfolni azt a tényt, hogy csak a második világháborút lehet grandiózus látvánnyal feldolgozni –, hogy egyetlen hosszú beállításban láttatják az eseményeket. Magyarán: azon képzet megalkotására törekedtek, hogy az 1917 egésze egy vágatlan alkotás. (Bár ebben történt csalás a filmen belül.) E látványszervezési megoldás pedig kifejezetten alkalmas az ottlét illúziójának megteremtésére, a valószerűség növelésére.

Óriási vállalás volt ez, konkrétan tudjuk, hogy 9 hónap előkészítést és 2 forgatókönyvet igényelt a produkció. Az egyik a párbeszédekkel teli, klasszikus cselekményre, a másik a helyszínek kinézetére, a főszereplők és a statiszták pontos helyére és mozgatására koncentrált. Az eredmény pedig döbbenetes, és

legkésőbb a film második jelenetében lélegzetelállítóvá válik, amikor a két katonával együtt bukdácsolunk a senkiföldjén.

Tüzérségi találatoktól összecsavarodott szögesdrótok, koponyáig oszlott lótetemek, sárral vegyülő emberi maradványok, veszedelmes víznyelőkké alakult bombatölcsérek között. Miközben attól rettegünk, hogy bármelyik pillanatban tüzet nyithatnak a főhősökre. A talaj átázott rögei tűélesek a képen, a mélységi kompozíció engedi átlátni az egész teret, pontosabban annyit, amennyi két katona látóterébe belefér. Roger Deakins kamerája, ha kell, oson, máskor kúszik, vagy bombatölcsérbe merül, mintha maga is egy frontkatona lenne. Az ottlét illúziója VR-közeli élmény.

A valószerűséget pedig csak fokozza a hosszú beállításra építő vizuális stílus időkezelési következménye. Történetesen, hogy a komplexebb jelenetekben valós időben mozognak a szereplők. Nincs vágás, ami elcsalná a hullajelöltekkel tömött lövészárkokban való körülményes haladást. Nincs vágás, ami megtörné a teherautózást, amit a németek által kivágott fák nehezítenek. És legfőképpen nincs vágás, amikor egy elhagyatott majorság épületét kell felderíteni. A feszültség fojtogató, a frontszolgálat nyers veszedelme tapintható.

Az 1917 egy kifogástalan első világháborús tabló, szemléltető eszköz is lehet a tanórákon.

A főhősök küldetése közben is folyamatosan adagolja az apró, kis színes, történelmi információkat. Rácsodálkozhatunk a lövészárok-rendszerben kialakított KRESZ-re vagy az egykori gyarmatrendszerre utaló, indiai frontkatonára. E téren is aprólékos munkát végeztek az alkotók. A hitelességre törekvés közben ráadásul a zsánerfilmes vonásokat is igyekeztek a háttérbe szorítani. A kalandfilmes összetevők – szemben a Ryan közlegény megmentésével – elhalványulnak, A fegyvertelen katonával háborús műfajba emelt jump scare-k meg sem jelennek. Az 1600 katona megmentésére épülő határidő-dramaturgia pedig nem kerül teljesen előtérbe, Sam Mendes sosem formálja filmjét szimpla thrillerré.

Mert az 1600 bajtárs megmentése mást jelent a kiskatonák és mást a hadvezetés szemszögéből. Előbbiek esetében követendő példa, valóságos hőstett, a filmekből ismert „lehetetlen küldetés” megvalósítása, utóbbiak esetében puszta taktikai kérdés. Az állóháborúk és vérszivattyúk idején az 1600 katona sorsát gyakorlatilag csak késleltetni lehet. És Sam Mendes filmjének legkeményebb csattanója annak a ténynek a megértése, hogy

egy kisember kitüntetéssel jutalmazott hőstette gyakorlatilag jelentéktelen esemény a háborús gépezetben.

És ugyanígy törpül el a hosszú beállítás grandiózus kivitelezésében a főhősöket alakító két színész. Pontok a rendezői sakktáblán. Jelentéktelenek.

Mégis úgy érzem, hogy a vizuális bravúr itt lényegül át ellentmondásos alkotói megoldássá. Az 1917 számos jelenetében azt vettem észre magamon, hogy kiszakadok a film világából. Kiszakadok, mert nem a két futár bátorságán ámulok, hanem pusztán a látványvilágon. Az 1917-nek két főszereplője van, azonban nem Blake és Schofield őrvezetőknek hívják őket, hanem Sam Mendes rendezőnek, és Roger Deakins operatőrnek. A két művész emberfeletti teljesítménye egyszerűen elvonta a figyelmemet, és nem engedte, hogy lerójam a tiszteletemet a nyugati frontot megjárt katonák előtt. Csak a helyzetükkel tudtam azonosulni, de nem velük. (Leszámítva George MacKay végzetszerűséggel átitatott rohanásait.)

Így összességében azt tudom mondani, hogy az 1917 egy technikai diadalt arató alkotás, első világháborús tablóként a filmtörténet bajnoka. Gondosan kivitelezi a háborús körülményeket és székhez szegez egy vizuális bravúrral. Ám a kivételes rendezői munka során épp az az elem szorul túlságosan is a háttérbe, ami eddig Sam Mendesnek a legjobban ment: az ember összetett személyiségének feltárása.

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Filmtekercs szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.