Kritika

Trashsploitation – 68 lepedő

Véres, őrült, gonosz, karakteres: a 68 lepedő elborzaszt, de bizonyos ízlés számára szórakoztató.

Ennek az undorító, beteg filmnek minden percét utáltam nézni. Mégis – fogcsikorgatva – be kell ismernem, hogy egyáltalán nem rossz. Erős rendezés, még erősebb képi világ és hátborzongató alakítások jellemzik, és az a fajta elmebomlott bátorság, ami a grindhouse darabok elengedhetetlen kelléke.

Utálom, érted-e? Akkor se nézném meg még egyszer, ha fizetnének. De azért utálom, mert sikeres film. Elérte a szándékát: az elborzasztást.

A látványos erőszak csak a kisebbik része ennek az elborzasztásnak. Már a környezet is megteszi a magáét – a tengődő, igénytelen white trash, a lakókocsipark, a piszok –, de sokkal fontosabb, hogy a 68 lepedő olyan szereplőkkel dolgozik, akik immorális őrültek: akik az erőszakot kéjjel osztogatják, vidáman élik meg, és akik számára semmit sem jelent se a másik emberi lény, se a saját épségük. Mire a nyámnyila Chip (Matthew Gray Gubler) egy csapat domináns, pszichopata nő karmai között átvergődik a filmen (élükön halálos és valószínűtlen barátnőjével – AnnaLynne McCord), egy életre leckét kap az asszertivitásból.

Chip persze tökhülye. A néző számára már az első félóra után világos, hogy a női főszereplőt kényszergyógykezelő intézetbe kellene zárni. És ilyen az összes többi karakter is. És a film egész világa. Értem, persze, grindhouse; de a film

olyannyira rááll az embertől idegen érzelemmentességre és brutalitásra, hogy még a maga műfaján belül is nehéz elfogadni.

Sokféleképpen lehet egy film erőszakos; lehet realista, mint egy háborús dráma, vagy stilizált, mint a Sin Cityk; lehet paródiaszerűen csúcsra járatott vérparádé, mint a fölöttébb élvezhető Machete-duológia, és például – a legjobb formájában – lehet társadalmi kommentár is, mint a Született gyilkosok, de a 68 lepedő egyik sem: teljesen öncélú.

Ha viszont túllépünk a brutalitás és moralitás kérdésén – és túlléphetünk, mert a grindhouse mint műfaj megengedi –, akkor egy korrektül összerakott alkotásról van szó. Feltűnően karakteresek a hölgyek: a 68 lepedő csupa olyan női figurát mutat be, aki egy koppintott Tarantino-mellékszereplő cool nemtörődömségével vágja az útját a világban; ezt némely kritikák „az év legerősebb női karakterei” címmel jutalmazzák, mások szerint „ez a film gyűlöli a nőket”; mindenesetre emlékezetesek. (Chip kevésbé: az ő jelleme egy éti csigának felel meg, és a színészi játék is ehhez igazodik – sikeresen, de ennek az az ára, hogy az ember el akarja felejteni a nyálkás élményt.)

Trent Haaga rendezése a legtöbb jelenetben erős, bár a film összességében küzd tempó-problémákkal. A képi világ pedig sikerrel érzékelteti a white trash létkörülmények kilátástalanságát: átérezhető, hogyan erodálja a szereplők jellemét. No és ott a vizuális erőszak – a 68 lepedő itt már a horror felé tart.

Nem lenne üresebb a világ, ha ez a film sose készült volna el, de kétségtelenül meglesz a célközönsége. És, végül is, talán én nőttem ki a grindhouse-ból. Az egyik jelenetben a gyilkos régi videófelvételekről hallgatja egykori áldozatainak sikolyát; ez a jelenet elvileg nem több átlátszó rendezői eszköznél ahhoz, hogy felkeltse a nézőben az aggodalmat, de számomra rémes volt: nem bírtam másra gondolni, mint hogy ez a valóságban is megtörténhet, és a 68 lepedő ezzel megszűnt szórakoztató lenni.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek. A Tárca rovatot vezeti. havasmezoi@filmtekercs.hu

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..