Kritika

A 667. alkalommal elsütött poén tipikus esete – Gyerekjáték

A ’80-as évek kultikus „öribarija”, Chucky a Gyerekjáték rebootjában terrorizálja a közt, s mindenek előtt a nézők idegrendszerét.

Kevés röhejesebb alapsztori létezik az eredeti Gyerekjátékénál. Voodoo-sorozatgyilkos, aki halála után áttranszportálja lelkét egy babába és bosszúhadjáratba kezd, de közben meg kell szállnia az első embert, akinek felfedte igaz természetét – egy hatéves lurkót. A történet ennélfogva kiszámítható, a csavarok leginkább „to be continued”-nak hangzanak. Mégis működik, hiszen a legkevésbé komolyan vehető történet a legkevésbé sem veszi komolyan magát – önreflexív és humoros, miközben jól használja fel a korabeli horrortrendeket.

A Frászkarika író-rendezője, Tom Holland 1988-as filmje egy már korábban is kedvelt alműfajban vált ikonná. A gyilkos baba jelenséget már a ’30-as években is felhasználták, majd A mágus és a Poltergeist tették ismertté, manapság pedig James Wan ijesztget ekképpen (az ő agyszüleménye a Fűrész-széria és a Halálos hallgatás Billy babái és Annabelle is). A műfaj elemi összetevőit, a váratlanságot és az ártalmatlanságot használják fel az általában démoni erő vezérelte figurákkal, hiszen kevés veszélytelenebb dolgot tudunk elképzelni egy élettelen játéknál (talán csak a gyerekeket, ami napjaink vezető szubzsánerévé nőtte ki magát).

Ezt a célt szolgálja az eddig hét filmben őrjöngő Chucky is. Csak most épp nem egy természetfeletti erő, hanem a modern kor legnagyszerűbb és egyben legveszélyesebb találmánya, a technológia által.

A kamasz Andy (Gabriel Bateman) nem tud beilleszkedni új környezetébe, ezért anyja, Karen (Aubrey Plaza) ajándékkal lepi meg. A Kaslan nevű multi legújabb gyártmánya, a programozható jófiú babák egyik selejtesnek ítélt darabjával. A fiú „legjobb barátja” ettől kezdve Chucky (Mark Hamill), aki a többi babával ellentétben sajátos szabályrendszer szerint működik. Az egyre furcsábbá és ijesztőbbé váló viselkedése csupán egy célt szolgál: hogy soha senki ne bántsa többé Andyt.

A Polaroid című filmjével nem túl erősen startoló Lars Klevberg rendező és a kezdő filmes Tyler Burton Smith Gyerekjáték-rebootja egy ideig egészen érdekes.

Chucky eredettörténetét és motivációt jól változtatták meg és ültették át a ’80-as évekből napjainkba.

Immáron nem egy bosszúszomjas bűnöző lélekhordozója, hanem a kizsákmányoló tömeggyártás végterméke. Egy főnöke által egrecíroztatott, ázsiai fickó törli Chucky chipjéből azon tényezőket, amelyektől játék a játék; engedelmességet, kontrollálhatóságot, ártalmatlanságot.

A Gyerekjáték az üzenetét, a fogyasztói társadalom vérgőzös kritikáját megtartva képes korszellemet váltani. A történet modernizálásával Chucky egy gyűlölni való, pszichopata hóhér helyett most már egy figyelemre és szeretetre vágyó, szánnivalóan pszichopata hóhér, akinek a modern technológia a gyilkolási lehetőségek végtelen tárházát biztosítja. Nem kell többé a gyermeteg, megijesztelek-és-kiesel-az-ablakból-módszert alkalmaznia. Felhőalapú szolgáltatás lévén behatol a Kaslan interfészébe, és egy mozdulattal körfűrészbe ugrasztja a fölötte egyazon rendszeren működtetett fűtőcsövön himbálózó hullajelöltet.

Az eredeti mozi hangulatát is jól emelték át: fejet hajtanak a gonosz hangját kölcsönző Hamill előtt, amikor Andy először Han Solónak akarja elnevezni, az új Mike Norris nyomozó (Brian Tyree Henry) egysorosai üdítők, Chucky pedig tényleg nagyon para.

Nem is várhattunk volna ennél jobbat. És milyen jól is tettük! A Gyerekjátékot ugyanis hiába működik remek remake-ként, utolérte a minőségi horrorok létszámát aprító fertőző megbetegedés, a kóros tipizálás. A szimptómák ugyanazok.

A forgatókönyv a nagy elődhöz hasonlóan egyszerű, akár egy kő.

Könnyen kikövetkeztethető és a legkevésbé sem váratlan fordulatok tarkítják. Izgalmas dramaturgia hiányában, jobb híján, a jump scarek szolgáltatnak némi adrenalint. Ám amikor már egy perce tart a néma csönd, és a kamerát, egyetlen pontot kivéve, körbehordják, mint a véres kardot, csak arra tudok gondolni: „jó, igen, jöjjön már az az egy, villanásnyi inger!”.

Szereplői teljesen karakteridegenül viselkednek: az anya nem viselkedik anyaként – egy kiadós numeráért inkább magára hagyja a fiát. A nyomozó nem nyomoz – inkább az anyjával zabál minden adandó alkalommal. A barátok pedig nem túl barátságosak – az ok maradéktalan ismeretében a főhős ellen fordulnak idegösszeomlásának pillanatában.

Andy környezete sokkal nagyobb traumának tűnik, mint a pszichobaba kezében csillogó kés. De Andy annyira hülye, hogy ezt észre sem veszi. Ha nagyítóval kell keresnünk, hogy mi szeretnivaló van egy csapat inkompetens „társban”, akkor ne is legyen elvárás az együttérző nézői aggodalom.

A Gyerekjáték tetőpontja és Chucky újragondolt jelensége rengeteg potenciált hordozott magában, de végül mégsem aknázták ki. Így a záróképsor nem pusztán a folytatásos horrormozik legtöbbet használt szuperkliséje, de egy teljességgel megalapozatlan, illogikus és „jövő héten folytatjuk”-jellegű húzás.

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..