Bár a hatvanas évek egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosa utáni, valószínűleg sikertelen nyomozás valós és fordulatos történetét mutatja be, A bostoni fojtogató thrillerként nem túl kiemelkedő alkotás. Társadalmi korrajzként viszont annál inkább.
Vannak olyan megoldatlan bűnügyi rejtélyek, amik évtizedek (vagy akár évszázadok) múltán is foglalkoztatják az embereket: gondoljunk csak a Zodiákus gyilkosra vagy Hasfelmetsző Jackre. Ezek az esetek a történetmesélők fantáziáját is rendre megmozgatják, még akkor is, ha történeteik soha nem zárulhatnak megnyugtatóan.
Ezeknek a rejtélyes elkövetőknek a sorát gyarapítja a bostoni fojtogató is, aki a hatvanas évek elején tartotta rettegésben egész Bostont és környékét, miután a saját lakásukban, kegyetlenül bántalmazott szexuálisan, majd megölt összesen 13 nőt – időseket és fiatalokat egyaránt. Hiába voltak feltűnő hasonlóságok már az első esetek között, két ambíciózus újságírónő, Loretta McLaughlin (Keira Knightley) és Jean Cole (Carrie Coon), valamint az általuk generált sajtóvisszhang kellett ahhoz, hogy a rendőrség érdemben kezdjen foglalkozni az ügyekkel. Tucatnál is több nő kegyetlen meggyilkolása után végül egy gyanúsított, Albert DeSalvo (David Dastmalchian) mindent beismert – bár egy vádalkunak köszönhetően épp a gyilkosságok miatt nem állt a bíróság elé. Hamarosan így is a börtönben vesztette életét egy rabtársa „jóvoltából.”
Ha az élet egy happy endes film lenne, ezzel le is zárulhatna a történet, csak hát éppenséggel nem az:
sokan már ekkortájt gyanították, hogy nem a valódi bűnös ismerte be a gyilkosságokat, sőt, talán nem is csak egyetlen elkövetőről van szó. Ennek ellenére senki sem akart igazán szembesülni a ténnyel, hogy a gyilkos(ok) talán még odakint van(nak). A Matt Ruskin (Crown Heights, Booster) írta és rendezte A bostoni fojtogatónak nem célja a kerek, egész történet érzetét kelteni és válaszokat találni ott, ahol korábban másoknak sem sikerült. De ez nem gátolja meg abban, hogy tovább kísérje a főszereplőket a kétkedés útján.
Látszólag ugyanezt a történetet már nem először mesélik el nekünk. 1968-ban, mindössze négy évvel DeSalvo vallomástétetele után, Tony Curtis formálta meg az akkor még sorozatgyilkosként számon tartott férfit. 2008-ban, egy szerencsére feledésbe merült filmben, David Faustino bújt a megvezetett bűnöző bőrébe, aki hamisan vallja be a gyilkosságokat. De az elmúlt években népszerűvé vált tru-crime dokumentumsorozatok sem mentek el szó nélkül a bostoni gyilkosságok mellett.
Miben tud újat mutatni a 2023-as film az elődökhöz képest? Először is nem akar mindentudónak tűnni.
Bár kisebb-nagyobb tényszerű fejlemények történtek az ügyben, ezeket csak a lezáró feliratok mesélik el nekünk. Így a történet erejét nem a válaszok megtalálása adja, hanem épp a folyamatos kétkedés. Akárcsak a nézőknek, a szereplőknek is újra és újra rá kell eszmélniük, hogy mennyire is csak sötétben tapogatóznak. Sőt, rendszerint újra kell értékelniük a fejükben már összeállított narratívát. Ez a koncepció egy nagyon erős és feszült thriller lehetőségét rejti magában, de sajnos nem sikerül megvalósítania. Akárcsak a valós eseményeknél (2 év alatt 13 gyilkosság), a filmben is túl rövid idő alatt történik túl sok minden, így semmi sem kap elegendő hangsúlyt.
De szerencsére nem csak ebben próbált újítani Ruskin. Az ő A bostoni fojtogatója nem annyira szól a bűncselekményekről és a gyilkosról, sokkal inkább az úttörőnek számító újságíróról, Loretta McLaughlinról, valamint a korról, amiben élni, élniük kell. Akár feminista kiáltványnak is tekinthetnénk a filmet, de szerencsére egy mértéktartó, nem ajtóstul a házba rontó verziónak. Az elszánt, karrieristának mondott nőt nem a sikervágy hajtja, hanem az igazságérzete. A mellette és kolléganője mellett álló férjek sem a patriarchátus klasszikusan használt elnyomói, hanem egyenrangú és támogató partnerek – már amennyire bírják. Sőt, úgy tűnik, még a munkahelyen is megvannak a lehetőségek, hogy egy nő is előre tudjon lépni… persze csak ha nagyon akar.
Épp a mindezeket átitató nüanszokban rejlik A bostoni fojtogató ereje, amik folyamatosan figyelmeztetnek az üvegplafonra,
a ma is rendre felbukkanó előítéletekre és arra, mennyivel egyszerűbb jó pofát vágni egy hazugsághoz, amikor az igazság túl fájdalmas. Mert itt (a filmben és a valóságban egyaránt) mindenki csak túl akart lenni a buborékját fenyegető veszélyeken: akár a rendőrök, akik a gyilkos helyett a meleg közösséget üldözik; akár a város, amely egy emberként temette el a rettenetek emlékét egy szempillantás alatt.
A bostoni fojtogató, bár nem rossz film, néha bosszantóan ismerős. Hiába a szép és kreatív operatőri munka, mintha többször is Fincher hasonló műfajú alkotásainak (A Zodiákus, Mindhunter) egy gyengébb másolatát néznénk. Szerencsére van benne annyi erős színész, megkapó felvétel és a mélyben megbúvó tartalom, hogy cseppet se bánjuk meg a vele töltött két órát.
A Bostoni fojtogató a Disney+ kínálatában érhető el.
