Bár az ügy kimenetele látszólag késélen táncol, a Kémek hídjában az amerikai értékek diadala valójában egy pillanatra sem kérdőjeleződik meg.
Steven Spielberg profizmusa simán megvásárolta a kritikusokat – a történelmi dráma műfajában pályája során végig otthonosan mozgott a rendező (Ryan közlegény megmentése, München, Schindler listája), most biztos kézzel, gazdag színekkel festi meg a hidegháborús környezetet és az évtizedekre elfeledett, igaz történeten alapuló csavaros fogolycserét is. Vagy mindez szemfényvesztés lenne csupán?
A Kémek hídja ideológiailag ravasz film. Fordulatos, izgalmas mozi, tele spielberges morális kérdéssel. A kalandos felszín alatt a két legfontosabb amerikai érték: a jogállamiság és a patriotizmus (látszat)konfliktusát mutatja be. A brooklyni ügyvéd, Donovan (Tom Hanks) szokatlan megbízást kap: egy elfogott szovjet kém (a remek Mark Rylance) védelmére jelölték ki. A hidegháborús paranoia viszont felerősítette az amerikai nacionalizmust, tehát a bíróság csak látszatvédelmet vár el tőle. Donovan ezzel szemben mélyen hisz az emberi jogokban, így lelkiismeretesen kiáll a festőként is tevékenykedő, szimpatikus kémért. A film második felében aztán két honfitársáért küzd, akik szovjet (illetve kelet-német) fogságban sínylődnek: a cím arra az akcióra utal, mely során az egyébként halálos ellenségek kicserélik egymással a foglyokat.
„Nagyon amerikai” lenne a Kémek hídja? A patetikus zenei kíséret és néhány nevetségesen szentimentális fordulat ezt támasztja alá. A film ravaszsága viszont abban áll, hogy egyszerre leplezi le és élteti ezt az amerikaiságot. A jogállamiság és patriotizmus konfliktusának felvillantásával jelzi az amerikai közgondolkodás visszásságát, végeredményben mégis győz az átlagemberből lett hős, aki egyesíti magában a két oldalt: Donovan természetesen túljár az NDK (egy állam, ami „nem is létezik”) és a Szovjetunió eszén, miközben végig igyekszik törvényes maradni.