Bár az ügy kimenetele látszólag késélen táncol, a Kémek hídjában az amerikai értékek diadala valójában egy pillanatra sem kérdőjeleződik meg.
Steven Spielberg profizmusa simán megvásárolta a kritikusokat – a történelmi dráma műfajában pályája során végig otthonosan mozgott a rendező (Ryan közlegény megmentése, München, Schindler listája), most biztos kézzel, gazdag színekkel festi meg a hidegháborús környezetet és az évtizedekre elfeledett, igaz történeten alapuló csavaros fogolycserét is. Vagy mindez szemfényvesztés lenne csupán?
A Kémek hídja ideológiailag ravasz film. Fordulatos, izgalmas mozi, tele spielberges morális kérdéssel. A kalandos felszín alatt a két legfontosabb amerikai érték: a jogállamiság és a patriotizmus (látszat)konfliktusát mutatja be. A brooklyni ügyvéd, Donovan (Tom Hanks) szokatlan megbízást kap: egy elfogott szovjet kém (a remek Mark Rylance) védelmére jelölték ki. A hidegháborús paranoia viszont felerősítette az amerikai nacionalizmust, tehát a bíróság csak látszatvédelmet vár el tőle. Donovan ezzel szemben mélyen hisz az emberi jogokban, így lelkiismeretesen kiáll a festőként is tevékenykedő, szimpatikus kémért. A film második felében aztán két honfitársáért küzd, akik szovjet (illetve kelet-német) fogságban sínylődnek: a cím arra az akcióra utal, mely során az egyébként halálos ellenségek kicserélik egymással a foglyokat.
Érdekes, hogy a film első és második fele gyökeresen különbözik egymástól: a tárgyalótermi drámát hidegháborús kalandfilm követi. Az alkotók szándékosan törekedtek erre a hatásra, a két kontinensen (Amerikában és Európában) két különböző stáb forgatott: a színek, a hangulat, a dinamika is teljesen eltér. A tip-top amerikai ötvenes évek biztonsága után a frissen kettéválasztott Berlin jeges, kopott, veszélyes kulisszái aláhúzzák a film üzenetét: nem is kérdés, melyik világrend a nyerő.
„Nagyon amerikai” lenne a Kémek hídja? A patetikus zenei kíséret és néhány nevetségesen szentimentális fordulat ezt támasztja alá. A film ravaszsága viszont abban áll, hogy egyszerre leplezi le és élteti ezt az amerikaiságot. A jogállamiság és patriotizmus konfliktusának felvillantásával jelzi az amerikai közgondolkodás visszásságát, végeredményben mégis győz az átlagemberből lett hős, aki egyesíti magában a két oldalt: Donovan természetesen túljár az NDK (egy állam, ami „nem is létezik”) és a Szovjetunió eszén, miközben végig igyekszik törvényes maradni.
Idén már láthattuk a hidegháborút vígjátékként (Az U.N.C.L.E embere) – érdekes, hogy az egyik kulcshelyszín ott is a korszak szimbólumává vált Berlin volt. Most a szembenálló felek kényszerű együttműködése drámában ismétlődik meg. A Kémek hídja mégsem Spielberg könnyes eposzaira hajaz, sokkal inkább az Indiana Jones filmekre, hiszen tele van könnyedséggel és humorral; persze ez nem meglepő, tudván, hogy a forgatókönyvet a Coen-testvérek írták. Tom Hanks szájába kiugróan szellemes mondatokat adtak, azaz hősünk nem elég, hogy humanista, törvénytisztelő és patrióta, még humora is van. A Kémek hídja tehát minőségi szórakozás: egyszerre elégíti ki a történelemkedvelőket, a drámára éhezőket és a Spielberg-Hanks kettős rajongóit. Spielberg mindent elért már, amiről egy filmrendező álmodhat – jó érzés látni, hogy ennek ellenére sem dől hátra, dolgozik tovább, s keze alól továbbra is tisztes művek kerülnek ki.
