Látványnak érdektelen, történetnek gyenge: az Egyiptom istenei fantáziátlan kalandfilm lett. Alex Proyas rendezései inverz viszonyban állnak a költségvetéssel.
Belső poén a filmes sajtóban, hogy ha egy viszonylag jelentéktelen filmre embargót helyez a forgalmazó – megszabja, meddig nem szabad publikálnunk róla –, akkor az valószínűleg bűnrossz.
Az Egyiptom istenei nem annyira „bűnrossz”, mint inkább „ennél bármelyik alternatív univerzumban csak jobb lehetett volna”. Amióta világ a világ – mondjuk, Egyiptom hajnala óta –, létezhettek történetmondók, akik lustaságból csak a százszor elmesélt mondákat énekelték újra, ugyanazzal a dallammal; meg is élhettek belőle – és most beoldalog körükbe az Egyiptom istenei: ez a sablonokkal operáló, síkhülye, vizuálisan fantáziátlan látványfilm.
A sztori szerint Hórusz (Nicolaj Coster-Waldau), aki isteni mivolta mellett Egyiptom új királya is (wtf?), és Bek, a halandó tolvaj (Brenton Thwaites) szövetkezik, hogy legyőzzék a csúnyán viselkedő Széthet, a sivatag istenét (Gerard Butler). Széth ugyanis durcás uralkodói mellőzése miatt – ennél több motivációja nem is lesz. (Feltűnt egyébként valami a színészekkel kapcsolatban? Igen; akárcsak a tavalyi Ridley Scott-film, az Exodus: Istenek és királyok, no és a tavalyi és idei Oscar, az Egyiptom istenei is #SoWhite – kérte is sűrűn a bocsánatot Alex Proyas és a Lionsgate, miután botrány támadt a castingból.)
Gondolom, nyilvánvaló, hogy a filmnek semmi köze az egyiptomi hiedelemvilághoz azon kívül, hogy egy-két karaktert kölcsönvesz. Ha komolyan venné a mitológiát, nem „tizenkét éven aluliaknak nem ajánlott” látványosság lenne, hanem kemény „18+” horror, számunkra tökéletesen idegen morális renddel és az agyunkat kifacsaró szabályokkal. Egy látványfilmben az egyiptomi mitológia két dologra jó: állatfejű istenekre meg monumentális díszletre, ennyit hoz is a film – de, bár kétségkívül grandiózus (a piramisok kerti törpének számítanak ennek az Egyiptomnak a dizájnjában), itt az első ordas hiba: a méret nem érzékelhető, mert nincsenek emberi dimenziói, nincs mihez mérni, ezért aztán hiányzik a grandiózusság érzése, csak a háttérben magasodnak az építmények. Festve is lehetnének a színpad mögötti vászonra. (Ami persze így is van, csak számítógéppel festették greenboxra.) És a második ordas hiba: a fényerőhiányos vásznakon 3D-ben még a nappali jelenetek egy része is olyan homályos, hogy a részletek követhetetlenek.
De eleve gyönge már maga a látványterv is. Eredetit nem kínál, csak egyiptomias motívumokat ezerszer látott eszközökön, ruha- és páncéldarabokon. És ott az a sok fura jelmez, a fémpáncélba visszahúzódó szárnyak, a lézerszerű, sci-fi kézifegyverre hasonlító „lándzsák”… csöppet sem isteni, sokkal inkább tech. Végig azt hittem, kiderül, hogy az istenek fejlett földönkívüliek á la Stargate. (Anti-spoiler: nem. Így aztán az sem derül ki, miért öltöznek az ókori istenek a Vasember páncéljába.)
Ez a kérdés viszont eszembe juttatta a nagyon hasonló cselekménnyel – haladók és mindenféle lények kényszerű közös kalandjával – és a homéroszi világgal dolgozó Íliont, Dan Simmons sci-fi regényét. Ugye, hogy ki lehet hozni ebből a témából remekművet is?! Ha az Íliont filmesítenék meg kicsit is jobb látványtechnikával, leszakadna tőle a box office. Gerard Butler debil főgonosz helyett lehetne, mondjuk, Zeusz maga; Abbey Lee eljátszhatná a nyavajgó Anat helyett a végzetes Afroditét; Nikolaj Coster-Waldau pedig töketlen Hórusz helyett a cseles Odüsszeuszt… No de ez nem az a film.
Mert ezt nem értelmes emberek írták, hanem egy csapat majom legózta össze a Hollywoodi Sablontár eldobált elemeiből.
A cselekményt a forgatókönyv kényszerei viszik előre, nem pedig „motivációk”, esetleg „jellemek”. Az isteni erők random tűnnek el és fel, a szabályok inkonzisztensek, az akadályok mondvacsináltak. És azok a párbeszédek! Egyetlen példa: miután hőseink megválaszolják a Szfinx kérdését, a gyilkos szörny ennyit motyog: „a csudába”, és porrá omlik.
Komolyan: „a csudába”. Persze lehet, hogy csak a szinkron idióta. De akkor épp jól is illik a filmhez.
Eszembe jutott a tavaly körülbelül-ilyenkori Jupiter felemelkedése. Ugyanez volt a baja: művi látvány (csak épp sokkal eredetibb látványterv), mögötte kisigényű sztori (ám ennél szintén eredetibb – azt a Wachowskik írták és rendezték). Ellenpéldának pedig ott a Múmia-sorozat, legalábbis az első két rész: a bizonyíték, hogy az egyiptomi hiedelmvilág felvizezett, mozivászonra higított verziójával is lehet eredeti, szellemes, kalandos és látványos filmet gyártani. Alex Proyas rendező karrierje kezdetén megírta és -rendezte a legendás A hollót (1994), aztán minden idők egyik legjobb sci-fijét, a Dark City-t (1998), de úgy látszik, az óriásköltségvetés nem tesz jót neki: a pénzhegyekkel megtámogatott Én, robot (2004) az Egyiptom isteneihez hasonlóan hülyőkére sikeredett, hiába szolgált alapanyagul a csavaros-logikus Asimov-univerzum – míg a nem egészen feleakkora költségvetésű Képlet (2009) mégis eredetibb lett, ismét. Lehet, hogy Proyas a stúdiók nyomásával nem tud mit kezdeni? Hát reménykedjünk, hogy nem kap sok pénzt következő filmjére.
Mondom, nem bűnrossz az Egyiptom istenei. Nem kaparod le az arcodat, amíg nézed. Csak épp nincs egy árva eleme sem, amiről ne ordítana az alkotói lustaság. Mert még a film egyetlen őszintén nagyszerű, megdöbbentő pillanatát is, azt, amikor Rá égi hajójáról megpillantjuk a világot, azt is megcsinálta Proyas ennél sokkal jobban is: 1998-ban, a Dark Cityben, tizedennyi pénzért, százszor ekkora kreativitással.
