Kritika

Géppel lelket teremteni – A diótörő és a négy birodalom

A Disney-féle A diótörő és a négy birodalom még ahhoz is gyenge, hogy az eredeti Diótörő meggyalázása lehessen – csupán felesleges pénzpazarlás a nagy karácsonyi költekezés közepette.

A diótörő és a négy birodalom története szerint ebben a bizonyos négy birodalomban egy gép segítségével kelnek életre a játékok: az élettelen babákat, katonákat, porcelánfigurákat egy ügyes, tudós nő varázsolta színes személyiséggel bíró, vidám seregletté. Pont ez a varázslat nem sikerül A diótörő és a négy birodalomnak annak ellenére, hogy nem is egy, hanem két rendező dolgozott rajta. Mert géppel nem lehet lelket teremteni.

A rendezők körüli kavarás önmagában rossz előjel egy filmnél, de itt egyenesen nevetséges is, hiszen a giccskirály Lasse Hallström helyett az utóforgatásra kellett beugrania a tisztes iparos Joe Johnstonnak, mert Hallström már nem ért rá. Hogyan tekintsünk teljes értékű, jó szívvel készült műalkotásként valami olyasmire, amit a rendezőjének nincs ideje (vagy kedve?) befejezni, ezért másvalakit kerítenek a helyére? A diótörő és a négy birodalom szedett-vedettsége valószínűleg ebből a körülményből fakad, de Ashleig Powell élete első, tátongó lyukakkal teli, ámde közhelyekben gazdag forgatókönyve sem emelte a film minőségét.

Pedig A diótörő és a négy birodalom alapötlete nem lett volna ördögtől való a Disney-től. Kétszáz éve bevált karácsonyi történet felújítása a kedves adventi családi szórakozás reményében, olyan A-kategóriás sztárokkal, mint Keira Knightley, Helen Mirren vagy a tényleg tehetséges Mackenzie Foy. Egy újabb Disney-hercegnő teremtése, aki a feminista szempontoknak megfelelően önállóan is cselekvőképes, és nemcsak szép, hanem okos is – a motívum az eredeti történettől sem teljesen idegen, de legalábbis könnyűszerrel beleszőhető. Legnagyobb innovációként pedig a mese fordulatait tekintve tudatos szembehelyezkedés a régivel – de ez a folyamat sem idegen a mítoszok természetes alakulási folyamatától. Az európai mesékben gyakori, hogy idővel a kellékek kicserélődnek, a szereplők megítélése megfordul, a történetet tovább bonyolítják. Más kérdés, hogy az új változat mennyire kidolgozott, motivált, fantáziadús,

A diótörő és a négy birodalom pedig mindhárom téren egyértelmű kudarc.

A diótörő és a négy birodalom legnagyobb bűne az összecsapottsága. Meg sem próbál mélyebbre menni az instant bölcselkedéseknél, a cukormázas látványnál. A kötelezően szívmelengető lezárásig kacskaringós az út, de nem a szédítően ötletes kalandok tömkelege vagy a drámai tetőpont körömrágós késleltetése miatt – a film egyszerűen halmozza a kidolgozatlan, megalapozatlan, logikátlan fordulatokat, így jelentről jelenetre rosszabb lesz. És amikor megalapozottságot és logikát emlegetek, azt természetesen egy mese szabályai szerint várom el – A diótörő és a négy birodalom viszont nem teszi meg azt az elemi gesztust sem a nézője felé, hogy komolyan vegye őt, és megtisztelje egy átgondolt, épkézláb és működőképes történettel, hovatovább emlékezetes tálalással.

A Nagy Csavar lelövése nélkül: kinek mikor mik a motivációi? Ki miért jó, ki miért gonosz, vagy miért kéne róla azt hinnünk, hogy az? Mi értelme négy birodalommá bővíteni az eredeti Diótörő egyetlen birodalmát, ha ezt a gazdagságot némi gyorsmontázson kívül kiaknázatlanul hagyja a film? Az olyan korántsem esztétikailag, hanem kizárólag ideológiailag megalapozott döntések ehhez képes jelentéktelenek, hogy bár a főszereplő (az eredeti mesének megfelelően) a német Stahlbaum család, a történet Londonban játszódik, Drosselmeier keresztapát pedig Morgan Freeman játssza.

A megúszós „gyerekeknek elmegy” attitűdnél nincs rombolóbb a szórakoztatóiparban,

hiszen ez egyszerűen a lustaság leplezése. Márpedig minden kisgyerek mellé, aki megnézi a filmet, alapesetben tartozik egy felnőtt is – így még ha a kicsik számára szórakoztató is a látvány, idősebbként ez már édeskevés, emlékezni pedig valószínűleg egyik fél sem fog a filmre, mire eljön a karácsony. Érzelmileg ugyanis teljesen hidegen hagy A diótörő és a négy birodalom, sem izgulni, sem nevetni, sem ámuldozni nem lehet rajta.

Pedig eredetileg mind E. T. A. Hoffmann gótikus meséje (Diótörő és Egérkirály), mind Csajkovszkij balettje (Diótörő) felnőttek és gyerekek számára egyaránt tartalmas szórakozás, Hallström és Johnston filmje pedig e kettőt tekinti kiindulópontjának. Sajnos nemcsak Hoffmann meséjének démoni színezetét radírozta ki a film, hanem a Csajkovszkij-nyomokat, sokunk első találkozásait a komolyzenével és a balettel, is szűk marokkal mérték, ráadásként pedig a nagyon disney-s humor is évtizedes faviccekben merül ki. Azon pedig nincs igazán mit ünnepelni, hogy a film jól néz ki (szépek a biedermeier mesekönyveket idéző játékok, fantáziadúsak és részletesek a díszletek, jelmezek). A látvány ugyanis – ahogy a történet váza, a mesevilágba csöppenő, majd ott rendet rakó kislány is – lényegében csak az Alice Csodaországban lenyúlása. A diótörő és a négy birodalom alapvetően egy lelketlen, céltalan, átgondolatlan, értelmetlen pénzhajhász kísérlet, ami szerencsére a nézők és a kritika szemében is egyaránt gyorsan megbukott.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com