A kihalás fenyegeti-e a mozit, holt nyelvvé válik-e a filmnyelv – ezeket a kérdéseket boncolgatja a kamera elé ültetett kortárs rendezők sora Lubna Playoust A 999-es szoba című dokumentumfilmjében. Helyes válasz nincs, csak másfél órányi találgatás.
A filmtörténet értelmezhető technikai fejlődések soraként is, a kinematográf feltalálásától a színes szélesvásznú filmen át a streaming elterjedéséig. A technikai fejlődések azonban kéz a kézben járnak az első adandó kihívás láttán rögtön a mozi halálát kiáltó filmművészekkel. Az egyetemes filmtörténet tulajdonképpen mozihalálok sorából áll: a filmművészet meghalt már egyszer a hang bevezetésével, meghalt a televízió megjelenésével, majd az újhullámok lefutása és Új-Hollywood előretörése miatt meghalt a modern film alkonyával is.
Negyven évvel ezelőtt, 1982-ben Wim Wenders, a német új film egyik legfontosabb alkotója elkészítette A dolgok állása című filmjét, mely pontos, de pesszimista helyzetjelentésül szolgált az európai művészfilm válságáról. Ugyanebben az évben, ugyanezen gondolatoktól vezérelve maga köré gyűjtötte pár kollegáját, beutasította őket egy cannes-i hotelszobába, és elkészítette A 666-os szoba című dokumentumfilmjét is. A 666-os szobában Wenders arra kéri nemcsak a kor, de a filmtörténet legnagyobb rendezőit (többek között Jean-Luc Godard-t, Michelangelo Antonionit, Rainer Werner Fassbindert, Werner Herzogot vagy Steven Spielberget), mondják el, mit gondolnak a következő kérdésről:
kihalófélben van-e a filmművészet, el fog-e veszni a filmnyelv?
Ma nyakunkon egy újabb „mozi halála”. Eltelt negyven év, és Wenders ugyanott ül a cannes-i hotelszobában – a kérdés ugyanaz, csak a kérdező lett más. Ezúttal ugyanis az éppen 1982-ben született színész-rendező Lubna Playoust vállalkozott arra, hogy nagyobb számú és diverzitású résztvevő segítségével elmerengjenek a filmművészet jelenéről és jövőjéről. A 999-es szobában Wenders öreguras, pesszimizmusából mit sem veszített felvezetőjét követően hallhatjuk A jövő bűneivel fesztiválozó David Cronenberg, az Elvis energiáitól pörgő Baz Luhrmann, vagy A szomorúság háromszögével cannes-i fődíjat is elnyerő Ruben Östlund megnyilvánulásait. De a megszólalók között van Claire Denis, Oliver Assayas, Cristian Mungiu vagy Arnaud Desplechin is. Van, aki két mondatban elintézi mondanivalóját a filmművészet jövőjét illetően, van, aki hosszan monologizál. Akad, aki komolyan veszi a nekiszegezett kérdést, akad, aki egyáltalán nem. Van, aki a dicső múltat siratja, van, aki a jövő felé tekintget bizakodva.
A 999-es szoba másfél órás játékideje során szó esik a filmművészetet fenyegető veszélyek között a streamingről, a TikTokról, a #metoo-ról, a Covidról és a dráguló mozijegyekről is, az eltérő hosszúságú és érdekességű interjúrészletek váltakozása azonban hamar önismétlővé, ezáltal monotonná válik. Ez nem minden esetben negatívum – ha a bennünk, befogadókban elinduló eszmefuttatások érdekesebbnek bizonyulnak a Cannes-ban ülőkénél, legalább tér nyílik az elkalandozásra is. A laposabb részek ugyanis lehetőséget teremtenek egy-egy frappánsabb megnyilatkozás megemésztésére, a hozzá való viszonyulás kialakítására.
A filmmel szemben a fő kivetnivaló tehát nem annyira monotonitása,
mint az, hogy A 999-es szoba nem állja meg a helyét önmagában se filmként, se konstruktív párbeszédindítóként.
Furcsa a filmművészet jövőjéről ennyire filmszerűtlen formában beszélni. Statikus kamera, egyhangú totálkép, steril tér, vágás csak a két megszólaló közötti határon, zene nincs. Még Wenders eredeti A 666-os szobájában is több filmi hatás érte a befogadót. Az például kétségtelenül mozgóképes élmény, ahogy Godard mondandójában szünetet tartva szivarozik, mögötte egy teniszmeccs megy a tévében, az egészet pedig egy fokozatosan bekúszó, drámai zene színesíti. Ahogy az is filmszerű, ahogy Wenders egymásra vágja a Cannes határában álló, a filmtörténettel egyidős fát az élete utolsó interjúját adó Fassbinderrel.
A 999-es szoba jeleneteiben ezzel szemben a filmforma egyetlen mediális sajátossága érvényesül csak igazán,
mely egyben a dokumentumfilm legnagyobb hátulütőnek is bizonyul: az idő konzerválása. Már lezajlott időpillanatokat látunk és gondolatokat hallunk, így a megszólalók biztonságos távolságban maradnak az ellenvéleményektől és a vita lehetőségétől is. Előremutatóbb lett volna talán, ha ezeket az alkotókat egy kerekasztal-beszélgetés keretein belül eresztik egymásnak, mint hogy magukra hagyva locsognak reflektálatlanul a dolgok állásáról.
Annak ellenére, hogy már ennek a váratlan legacyquelnek a puszta létezése is igazolja: még mindig nincs ok halotti tort ülni a mozi felett, A 999-es szoba minden kétséget kizáróan aktuális film. Egyre egyértelműbben látszik, hogy van valami a levegőben. Vegyük csak az író- és színészsztrájkokat, az újfajta mozgókép-fogyasztási módok térnyerését (lásd TikTok), a szuperhős-fantasy-k rajongói kitartó hadakozását Martin Scorsese-vel, A Fabelman családhoz vagy a Babylonhoz hasonló filmek elszaporodását, a sorra megbukó nagy költségvetésű, blockbusternek szánt stúdiófilmeket…
Azonban mindezek inkább afelé mutatnak, hogy Hollywoodnak és a tömegfilmek készítőinek lenne igazán oka a kesergésre, nem a neves fesztiválokon sikert sikerre halmozó filmek szerzőinek.
Hollywood távolodik el egyre inkább a más nemzetek filmiparai számára is mintát jelentő történetmesélési nívójától, és Hollywood kerül egyre messzebb a fiataloktól is. Mindez kísértetiesen emlékeztet a hatvanas évekre, amikor Hollywood ontotta magából a grandiózusabbnál grandiózusabb projekteket, nem figyelve arra, hogy azok már egyáltalán nem szólnak a fiatalokhoz, nem tudják a fiatalokat tévéképernyőik elől a városi nagy bemutatóhelyekre csábítani. A művészfilmes elit tehát ahelyett, hogy idő előtt temetné magukat, kihasználhatná Hollywood meggyengülőben levő pozícióját, hogy megújulást és muníciót biztosítsanak a tömegfilm igencsak esedékes felfrissítéséhez. Mert a Hollywoodon túli pezsgő és kísérletező kedvű filmművészet nélkül nincs újabb Hollywoodi Reneszánsz sem. És a filmnyelv sem halhat meg, amíg van, aki használja.
A 999-es szoba még ha filmként nem is állja meg maradéktalanul a helyét, és közvetlen párbeszédet formájából fakadóan nem is képes nyitni, amiért mégis érdemes lehet egy esélyre, hogy garantáltan gondolatokat indít el a befogadóban. Vagy azért, mert felháborodunk a jelenkor valóságtól és annak lehetőségeitől elszakadó rendezők elitista siránkozásán, vagy azért, mert mi is hasonlóan kilátástalannak látjuk a helyzetet, vagy pedig azért, mert sokkal optimistábbak vagyunk a megszólalók nagyrészénél. És hát végső soron a gondolkodás elindítása az egyik legfontosabb, amit egy film el tud érni.
A 999-es szoba október 5-től látható a mozikban.
