Kritika

Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó? – A döntés

Az életünk bizonyos szempontból nem más, mint döntések sorozata. Vannak azonban az átlagosnál fontosabb döntések is, olyanok, amelyek egész további életünket befolyásolják. Ilyen döntés előtt áll Robi atya, Murakeresztúr plébánosa – aki papként cölibátust fogadott, mégis három gyerek várja odahaza. Ugrin Julianna és Vízkelety Márton kamerájukkal elképesztő, valószínűleg zavaró közelségből követték végig Polgár Róbert életmódváltását.

Polgár Róbert drámája nem most és nem itt, a film jelenidejében kezdődött. Amikor A döntést forgatni kezdték, már 9 éve volt Murakeresztúron, a horvát határ menti kis faluban plébános. Legidősebb lánya már iskolás, a legkisebb pedig még pelenkás korban van. A film nem sokat foglalkozik az előzményekkel, mi már a dráma közepébe csöppenünk bele. A papi élet nőtlenséget, példamutató erkölcsösséget kíván, a katolikus hit a házasságon kívüli szexuális életet bűnnek tekinti. Az apaság viszont szintén teljes embert kíván – legalábbis teljesebbet, mint amit a papi élet mellett nyújtani lehet a családnak. Heti 12 óra, amit feltűnésmentesen otthon lehet tölteni a gyerekekkel, senkinek nem kielégítő.

A helyzet elképesztően feszült, elkeserítő – megoldás kell. Ezt a megterhelő szituációt követi végig Vízkelety Márton kamerája – egészen a meglepően pozitív végkifejletig. Nem is az a csodálatos, hogy a főszereplő mennyire közel engedi magához a kamerát – nyilván megvolt erre az oka. Ami furcsább, hogy a többi szereplő hogyan fogadta azt, hogy ha ők Robi atyával (vagy másik részről: apával) beszélgetnek, akkor azt kamerások veszik folyamatosan. Csoda, hogy hogyan sikerül mégis mindenféle mesterkéltség nélkül, valódinak, hitelesnek tűnő érzelmeket, jeleneteket, gondolatokat megjeleníteni a filmben.

Ezek a kapcsolatok nagyon őszinték, és teljes mértékben elhisszük, hogy ott, a kamera előtt a valódi érzelmeiket élik meg Polgár Róberttel és az ő döntésével kapcsolatban. 

A főszereplő döntése és dilemmája pedig szintén megértéssel és átérzéssel kerül a néző elé. Polgár Róberttel együtt érezzük, hogyan hull le a kő a szívéről: megváltásként éli meg, hogy a hazugságok hálójából kiszabadul, és a kettős élet terhétől felszabadulva megkönnyebbülő lélekkel folytathatja tovább életét.

Arról azonban nincs szó, hogy hogyan keveredett bele ebbe a hazugságokból szőtt hálóba. Nyilván ez is döntés, sőt döntések sorozata volt – de akkor ellentétes irányban, a döntései egyre beljebb vitték a léleknyomorító, hazug helyzetbe.

Sok a kérdés tehát, amit a film nem válaszol meg – nem is akar megválaszolni. Ez egyébként érthető is, nyilván nem fér bele egy dokumentumfilm kereteibe minden, és láthatólag a készítők is igyekeztek háttérbe húzódni, a saját véleményüket magukba fojtani, és egyszerűen csak egy emberi helyzetet bemutatni – a tőlük telhető legnagyobb emberséggel.

Ez nagyszerűen sikerül is.

Nem csak a főszereplő, az esendő, reménykedő, boldogságra vágyó, őrlődő Robi atya portréját sikerül megrajzolni lélekmelengető finomsággal, hanem a környezetéét is. A családjában, a környezetében, a munkatársaiban, Murakeresztúr közösségében mindenhol értelemszerűen hatalmas érzelmeket kelt vívódása. Ezeket az érzelmeket ugyanilyen érzékenységgel mutatja meg A döntés – akármilyen irányúak is, tökéletesen értjük és érezzük őket. Nem csoda, hogy emberiesnek érezzük még azok reakcióját is, akik nem helyeslik a döntést, akikben csalódást kelt – hiszen Ugrin Julianna és Vízkelety Márton egy igen-igen humanista, emberarcú, emberszerető filmet csináltak.

Ez bizonyos szempontból hatalmas erény, és elidegenedett világunkban nagy érték, ha olyan megértéssel tudunk fordulni egymás iránt, mint ahogy a film alkotói fordulnak szereplőik felé. De ez adja a film korlátját is. Teljességgel kimarad ugyanis a téma transzcendens, emberen túli, mondhatni isteni vonatkozása. Pedig kellene itt legyen egy harmadik dimenzió is: az, hogy Isten hol van ebben a képben, ebben a dilemmában, nem igazán tud megjelenni egy olyan filmben, ami ennyire az emberre fókuszál. Az egyházi vonatkozások még csak-csak megjelennek (még ha meglehetősen féloldalasan is, de érthető, hogy ez a film nem az egyházjogi problémáról szól) arról, hogy mit, miért és hogyan gondol a Római Katolikus Egyház a papok nőtlenségéről.

Természetesen a filmkészítők joga eldönteni, mi is a filmjük témája, megközelítése. Azért tűnik ez itt mégis hibának, mert a szereplőknek ugyanakkor nagyon-nagyon személyes kapcsolatuk van Istennel. Egy pap pont azért pap, mert annyira közel érzi magát hozzá, hogy személyesen neki ígér hűséget, az ő szolgálatára tesz fogadalmat. A munkájának lényege pedig alapvetően nem a közösség összetartása, a falu életének fejlesztése, hanem egy másik dimenzióba tartozik, az Istenhez kell eljuttatnia a nyáját.

Ez a szál szinte egyáltalán nem jelenik meg A döntésben.

Egyszer sem látjuk Robi atyát egyedül imádkozni, nem látjuk, hogyan „beszéli meg” a dolgait azzal, akit hivatása szerint mindenekelőtt szeretnie és szolgálnia kéne. Pár szó esik csak erről a vonalról, és ott is inkább az egyházi szervezettel való kommunikáción van a hangsúly. Nagyon sokszor elhangzik az is, hogy a papi hivatás: munka, és hogy itt alapvetően egy munkahely-család konfliktusról van szó. Ezt a képet erősíti az is, hogy Robi atya aztán polgármesterként tér vissza abba a faluba, amiben plébánosként tevékenykedett. Olybá tűnik, mintha ez két munka egymás folytatása lehetne: hiszen így is, úgy is a falu közösségéért, a falu fejlődéséért, jóllétéért tevékenykedik, nem igaz?

Pedig ez tévedés: az egyik munka a közösség evilági jóllétével kapcsolatos, másik pedig a túlvilágiéval. A döntés pedig nem csak munka és magánélet között húzódik: olyan ez kicsit, mint egy szerelmi háromszög, ahol az egyik fél már örök hűséget ígért a másiknak. Ennek a háromszögnek az „egyik szöge” pedig teljesen hiányzik a filmből.

Azt gondolom, hogy ha van ennek a nagyon érzelmes, tényleg nagyon közelien emberi filmnek hibája, akkor az ez: annyira az ember van a középpontban, hogy kimarad a képből az emberfeletti – ami azért gond, mert a főszereplőnek meg éppen ekörül forog (vagy forgott valamikor) az élete. A döntés részben erről is szól: arról, hogy a főszereplő vágyai, életvitele az evilágon túli dolgokról a világiak felé fordulnak. Érthető, ha ez a vonatkozás a film alkotóinak érdeklődésén kívül esik, még a nézőnek sem feltétlenül hiányzik ez –

de minden valószínűség szerint nagyon is fontos szempont a főszereplőnek.

Éppen ezért hiba A döntést a cölibátusról szóló vitafilmként értelmezni. Nem a cölibátusról szól – pontosabban nem arról, van-e létjogosultsága a papi cölibátusnak világunkban. Nem ütköztet érvrendszereket, nem mutatja be az elveket – ehelyett egy ember van a középpontban. Akinek éppen a papi nőtlenséggel kapcsolatos a problémája, és erre épül az ő személyes drámája – és mivel ez teljesen egyedi, nem igazán lehet általános érvényű mondanivalót kikerekíteni belőle a cölibátussal kapcsolatban.

A döntést azonban így is nagyon érdemes megnézni: ritkán látni ilyen mélyen humanista, hitelesen emberi dokumentumfilmet. Ritkán enged be bárki is az életébe ennyire mélyen kamerát, és ritka, hogy a rendezők ilyen megértően, de mégis kívülről tudják szemlélni a témájukat, alanyukat. Talán Ugrin Julianna még producerként alkotott filmje a modern kori rabszolgaságot „belülről” bemutató Egy nő fogságban volt hasonló. Megérdemelten kap helyet a 19. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon, és november végétől az HBO Max műsorán.

A filmet a Verzió Filmfesztiválon lehet megtekinteni. További cikkeink az eseményről itt.

Pásztor Balázs

Pásztor Balázs újságíró, szerkesztő, tanár, édesapa. A kamera túloldalán is előfordul – ismeretterjesztő és dokumentumfilmek készítésébe kóstolt bele. Az okos és többrétegű filmeket kedveli, de a humor is fontos számára – a filmekben és az életben is.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com