Aki eddig még nem látta A tanút, hamarosan bepótolhatja ezt a hiányt a film teljeskörűen felújított változatával. Ám akik már látták – az idősebb generációból sokan talán nem is egyszer – azok is újdonságként köszönthetik, mert Bacsó Péter kultikus filmje most eredeti, cenzúrázatlan változatában kerül a mozikba.
A tanú születésétől hányatott utat járt be, s úgy tűnik, egy másik évezredben tudott csak igazán révbe érni a dunai gátőr története. A film a ’60-as évek végén készült, amikor a Rákosi-korszakot megszenvedő generáció már-már feledni tudta a sötét éveket – ám messze voltunk még a szabadságtól. Ezért is tűnt fontos momentumnak, hogy a forgatókönyvet személyesen Aczél György, a Kádár-korszak kulturális életének híres-hírhedt ura hagyta jóvá. A hatalomnak ezt a gesztusát annak bizonyítékaként is fel lehetett fogni akkoriban, hogy ők maguk is készen álltak a múlttal való nyilvános szembenézésre.
Ám kiderült, hogy itt azért mégsem tartunk, a felmerülő ideológiai nézeteltérések miatt le kellett állítani a forgatást, és a további munka csak a Filmművészeti Tanács akkori elnöke, Rényi Péter politikai biztos felügyeletével volt folytatható a forgatókönyv többszöri átírása, jelenetek törlése és újraforgatása árán. Az 1969-ben elkészült filmet azonban még így sem engedték bemutatni – a leforgatott, ám még utóbb is fontos jelenetek kivágására ítélt filmtekercs tíz évig dobozba volt zárva.
Vagy mégsem? Az elkészült filmről addigra már túl sokan tudtak, így nem csoda, ha belső körökben kézről kézre adták a megszerzett kópiát. A párt vezetői titokban épp olyan jól szórakoztak rajta, miként az egyetemi filmklubokba becsempészett filmen az egyetemisták. Végül a tiltás feloldását követően, 1981-ben a cannes-i filmfesztiválon mutatták be nagy sikerrel – ám ez a megvágott változat volt. A sok hányattatást megélt Bacsó film történetében az igazi áttörést a MOKÉP archívumának átvizsgálása hozta el 2018-ban, mikor is a porosodó polcokon heverő archív anyag között egyszer csak megtalálták A tanú kivágott jeleneteit. Az ily módon rekonstruált teljes filmet láthatják hamarosan a mozikban a nézők.
De miért is válhatott igazi kultuszfilmmé A tanú?
Aki nem is látta, ezerszer hallhatta szállóigévé vált mondatait: „Az élet nem habostorta!”, „Egyszer majd kérni fogunk magától valamit”, avagy „A nemzetközi helyzet fokozódik”, s ugyan ki ne hallott volna már dr. Kotászról? A nyolc gyermekét egyedül nevelő Pelikán József dunai gátőr (Kállai Ferenc) története az elborult ötvenes évek személyi kultuszát figurázza ki egy készülődő koncepciós per történetébe ágyazva. A film készültének idejét tekintve el kell ismerni, hogy ez akkoriban bátor tettnek bizonyult. A tanú kultuszfilm lett még akkor is, ha Bacsó némely korabeli bírálója azt vallotta: egy történelmi korszak tragédiáját először alaposan fel kell tárni, a túlélőknek érzelmileg fel kell dolgozni a velük történt eseményeket, s csak ezután lehet belőle komédiát csinálni.
A filmbéli per fővádlottja a hithű kommunista Dániel Zoltán miniszter (Fábri Zoltán), aki egymással is rivalizáló felettesei útjában áll, így eltakarításra ítéltetett. Pelikánnak a koronatanú szerepet szánják a perben, s hogy megnyerjék az ügynek, Virág elvtárs (Őze Lajos) kedvezőbbnél kedvezőbb lehetőségeket kínál fel számára. Így lesz az egyszerű észjárású Pelikánból egycsapásra uszodaigazgató, a Vidámpark vezetője és a Magyar Narancskutató Intézet igazgatója. És ugyanilyen sorrendben kerül mindhárom megbízatásának kudarcba fulladását követően börtönbe. S mivel a legvégén még koronatanúként sem válik be – hát halálra ítélik.
A tanú sikere mindmáig hatóan abban rejlik, hogy Pelikán József gátőr története átélhetően modellezi az ’50-es évek Rákosi vezette klikkjének túlkapásaiból eredő politikai légkört.
A film hősei a fortélyos félelmet árasztó személyi kultuszt figurázzák ki a koncepciós perrel, mellyel Rákosi annak idején így dicsekedett: „megvallom, sok álmatlan éjszakámba került, amíg a végrehajtás terve alakot öltött”.
Bár a fontosabb szereplőket jól be lehet azonosítani, Bacsó mégsem minden esetben konkrét, valós személyekről mintázta hőseit, filmjében a korszak ismert vezetőiből „összegyúrt” típusokat keltett életre, így vonatkoztatva el a konkrét történelmi kontextustól. Őze Lajos zseniális alakításában Virág elvtárs ugyan egyértelműen az ÁVO vezetőjét, Péter Gábort mintázza, de a Fábri Zoltán rendező játszotta Dániel Zoltánt már egyfelől Rajk László személye ihlette – aki 1945 után belügyminiszterként maga is a Rákosi-diktatúra kiépítésének tevőleges alakja volt –, másfelől Újhelyi Szilárd, akit 1951-ben egy szintén koncepciós perben nyolc év börtönbüntetésre ítéltek. A Both Béla színházi rendező által eljátszott Bástya elvtársat szintén két hírhedt politikusról, Rákosiról és –a kinézetére a megszólalásig hasonlító – Farkas Mihály honvédelmi miniszterről formázta Bacsó.
S hogy miben is más ez az eredeti, vágatlan verzió?
Jónéhány olyan jelenettel bővült a film, amely egyfelől árnyaltabbá teszi az eddig ismert, csonkított változatot, másfelől elmélyíti annak mondanivalóját. Ilyen új jelenetnek számít, amikor Pelikán József engedélyt kap a sötétzárkában raboskodó Dániel Zoltán meglátogatására, de más a film befejezése is.
https://www.youtube.com/watch?v=n-5dNeIWjKs&feature=youtu.be
Úgy tűnik, a történelem ismétli önmagát, hiszen az idei cannes-i filmfesztiválon a Klasszikus filmek szekcióban újra bemutatták A tanút, de immáron az eredeti, cenzúrázatlan verzióját angol és francia felirattal. S hogy a film negyven év múltán is nagy sikert aratott, azt bizonyítja, hogy a diktatúrák mibenlétéről máig érvényes üzenete van.
