Kritika

A Dzsinn kék, a fű zöld – Aladdin

Nehéz dolog a remake-elés; ha nem mond semmi újat, az a baj, ha meg újraértelmez, akkor háborognak a rajongók, hogy ez hamisítás. Az Aladdin marad a biztos talajon, majdnemhogy szóról szóra, snittről snittre (dalról dalra) követi a közkedvelt rajzfilmet. Egyetlen pici újítása, fazonírozása van csak, ami mondjuk nem tesz rosszat neki, csak éppen manapság már a girlpower hangsúlyozása is csak a divatos közhelyek kategóriájába illik bele. Így aztán Aladdin csak unalmas kliséket ismételget, azt is unottan.

Aladdin (Mena Massoud), az agrabai parkour apró tolvajkodásokból él, egy gyönyörű, ám romos ingatlanban, ami valamiért senkinek sem kell, úgyhogy a szablyás-turbános jard itt békén hagyja. Ellenben a kilátás annyira jó, hogy el tudja bűvölni vele az álruhás hercegnőt (Naomi Scott), aki pedig a város másik magaslatán lakik, a szultán palotájában… Bimbózik a románc, de közbejönnek a hercegi kérők, meg a szultán gonosz tanácsadója (Marwan Kenzari), aki varázshatalmát akarja növelni, így beküldi a mágikus barlangba Aladdint, ahova csak a csiszolatlan gyémántok léphetnek be (??? Jó, ez már a rajzfilmes verzióban is szó szerint így volt, de ott legalább egy kicsit meg volt magyarázva, itt meg…).

A küldetés azonban kudarcba fullad, mert bár lehet, hogy Aladdin csiszolatlan gyémánt, de Abu, a majom semmiféle drágakőre nem hasonlít, csak egy állat, akit elkápráztat a sok csillogó holmi. Beomlik a barlang, Aladdinék a foglyai maradnak, a helyzet reménytelen, ám ekkor egy véletlen dörzsölésnek köszönhetően feltűnik a kékbőrű Dzsini (Will Smith), és jönnek a kívánságok, a show, a kalandok, a rossz megleckéztetése és a jó megjutalmazása. Szóval a régi lemez.

Aladdin

A klasszikus Disney-rajzfilmek újrázásával az a fő gond, hogy látványosan egyetlen dolog a céljuk: a profit. A mostani „újszülöttekkel” is megszerettetni azokat a történeteket és figurákat, amiken a szüleik felnőttek, hogy aztán legyen egy újabb generációinyi vevőkör a védjegyes pólókra, plüssökre és a McDonald’s menü mellé járó műanyag figurákra. Nem mondanak, nem adnak semmi újat – illetve éppen csak a minimumot, hiszen a Disney már olyan régóta gyártja ezeket, hogy egy csomó dolog ma már elavultnak és furának hat.

Így aztán az új Aladdin tökugyanaz, mint a régi,

annyi újdonság van benne, hogy a mai trendeknek megfelelően Jázmin sokkal erősebb, ambiciózusabb karakter lett. Konkrétan ő szeretné vezetni a birodalmat, úgy tűnik néha, a népe jól(l)éte még a személyes boldogságánál is fontosabb neki. Ez igazán jól áll a karakternek, és a sztorit sem kellett megerőltetni amiatt, hogy beférjen, szóval ennek akár örülhetnénk is.

Aladdin

Nagy kár viszont, hogy más karakterek meg ezzel párhuzamosan csomót veszítettek egyéniségükből és egyediségükből. Jágó szinte mintha nem is létezne, annyira mestere árnyékába szorul, ami azért csodálatos mutatvány, mert ez a Dzsafar (Merwan Kenzari) olyan halovány, hogy szinte nem is vet árnyékot. A rajzfilmbeli Dzsafarnak megvoltak a maga gonosz manírjai, amik jól is álltak neki meg hátborzongatóak is voltak, ráadásul okos, trükkös húzásai voltak (például az a bizonyos öregemberes a börtönben).

Ennek a Dzsafarnak meg csak a beteges hatalomvágya van, semmi egyebe.

És akkor még nem beszéltünk a címszereplőről (Mena Massaud), aki még parkournek is gyenge, ahhoz meg végképp bamba, hogy elvigye a hátán a filmet. Ez azért fájó, mert a rajzfilmfigura nemcsak a jellegzetes Disney-s higanymozgás miatt volt kedves a szívünknek, hanem mert egy egyszerű, de jóravaló alak volt. Az, hogy ebből semmit sem tud visszaadni az élőszereplős verzió, nem kis részben az őt megszemélyesítő színész hibája. De nincs egyedül: egyszerűen nagyítóval kell keresni azt a színészt ebben a filmben, aki egyáltalán bármiféle életet tudott lehelni az általa alakított figurába, és nem tűnik teljesen művinek.Will Smith az Aladdinban

Kettő azért mégis akad. Az egyik Naomi Scott, akinek Jázminjában – Aladdinnal ellentétben – megvan az a báj, ami a rajzfilmfigurában is megvolt, és ezen felül még hiteles érzelmeket is tud mutatni.

A másik pedig Will Smith.

Nem véletlenül nem szóltam eddig a Dzsinnről – azt hiszem, ő a kulcsa a rajzfilm sikerének is. A varázslatos képességekkel rendelkező, a negyedik falon át a nézőre ki-kikacsintó, a folyamatos show-t a hátán vivő (és szívén viselő) Dzsini az igazi főszereplő, köré épül itt minden. És a trailerek alapján sokaknak úgy tűnt, nagyon gyenge pontja lesz ez a kékbőrű Will Smith a remake-nek. De nem lett igazuk: a Dzsinn humora, fergeteges varázsereje itt is messze a legjobb az egészben. És igen, Will Smith kicsit más Dzsinit hoz, mint Robin Williams, és a CGI tényleg nem mindenhol tökéletes, de ez még bőven belül van a hibahatáron – ha valamiért érdemes megnézni ezt a filmet, az ő.

De ezzel nagyjából ki is fújt a pozitívumok listája. Guy Ritchie az égvilágon semmit nem tett hozzá, nem látszik benne, ezt akárki rendezhette volna. Az eredeti mese szinkronja jobb, a dalai kevésbé borzalmasak, a figurái szerethetőbbek… Annak ellenére, hogy kicsit talán avítt ma már, ha valaki meg akarja szerettetni aladdinszűz Aladdint nem ismerő gyerekeivel az ő ifjúkori kedvencét, keresse inkább elő neki a ’92-es rajzfilmet. Ugyanazt tudja, majdnem ugyanazt mondja, de sokkal kedvesebben.

Pásztor Balázs

Pásztor Balázs újságíró, szerkesztő, tanár, édesapa. A kamera túloldalán is előfordul – ismeretterjesztő és dokumentumfilmek készítésébe kóstolt bele. Az okos és többrétegű filmeket kedveli, de a humor is fontos számára – a filmekben és az életben is.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com