Kritika

„Hazudik, igaz? Nem, egy történetet mesél” – A Fabelman család

Kígyózó sor egy mozi előtt. Az ötvenes években járunk, New Jersey-ben. A tömeg Cecil B. DeMille legújabb attrakciójára, A földkerekség legnagyobb show-jára vált jegyet. A kamera elsuhan mellettük, leereszkedik és megáll egy 5-6 éves kisfiú aggódó arcán. Élete első moziélménye vár rá, retteg bemenni. Két felnőtt nyugtatgatja, fejüket levágja a képkeret, mit a Tom és Jerry-ben (vagy később az E.T.-ben). Aztán az apa leereszkedik hozzá és elmagyarázza, hogyan is működik a vetítés. „A filmek olyanok, mint az álmok” – mondja neki az anya. A kisfiú végül bemegy, és tátva marad a szája. Ő Sammy Fabelman, akiből egyszer majd – ha hihetünk a jeleknek – a világ egyik legsikeresebb filmrendezője lesz. Erről szól Steven Spielberg önéletrajzi alkotása, A Fabelman család.

A mozi bolondja

„Mi a művészet mesügéi vagyunk!” – mondja évekkel később Boris bácsi (Judd Hirsch alakításának minden pillanata élmény), és adja Sam tudtára, hogy az olyanok, mint ők ketten mindig a művészetet fogják a család elé helyezni. Önmagyarázat ez, hiszen Steven Spielberg számára a fantáziavilág rendre a család viszonyában válik érdekessé. Férfiak menekülnek ide újból és újból. Vagy azért, hogy egy földönkívüli kalandra vállalkozva végleg elhagyják hétköznapi életüket, mint Roy Neary a Harmadik típusú találkozásokban, vagy azért, hogy a fantasztikum segítsen nekik végre megtanulni, mit jelent apának lenni. Peter Banning-nek ehhez Sohaországba kell visszatérnie, Dr. Alan Grant-nek pedig egy T-Rex szájából megmenekülnie.

Máskor Spielberg nézőpontot vált, és a gyerek szemszögéből próbálja meg átélni a család okozta traumákat. Elliott, akármennyire is ragaszkodik E.T.-hez, végül segít neki hazajutni, így megtanulja elengedni apját, aki elhagyta őket. Jack a kalózkapitány Hook-ban találja meg az apafigurát, aki csupán azzal édesgeti magához a fiút, hogy figyel rá. A robotgyerek David-et az A. I.-ban csak az hajtja, hogy igazi kisfiúvá válhasson, és akkor anyja szeretni fogja őt.

A Fabelman család ennek a két nézőpontnak az egyesítése,

hiszen főhőse maga az alkotó, aki a fantáziavilágot megteremti, hogy oda menekülhessen, és a gyerek, aki megpróbálja mindezt feldolgozni. Spielberg kései „így jöttem”-filmje nemcsak arról szól, hogy egy fiatal hogyan esik örökké tartó szerelembe a mozival, hanem két emberről is, akik egyszerre próbálnak helytállni mint házaspár és szülő, miközben foglalkozásukban is sikeresekké akarnak válni. Az apának utóbbi sikerül, ezért veszti el lassan családját, míg az anya képtelen megvalósítani álmait, ami egyre inkább felemészti. Mégis egy idilli család képét mutatják, tele megjátszással és elfojtással.

Spielberg filmjének legszebb jelenetei azok a pillanatok, amelyekben a maszkok mögé lát, ahogy felfedezi, hogy ki is volt ez a két ember, Burt és Mitzi, az apa és az anya, hogy mit gondolhattak, érezhettek valójában. Paul Dano és Michelle Williams pedig olyan érzékenységgel formálják meg szerepeiket, hogy egy-egy tekintetükbe képesek belesűríteni egymásnak ellentmondó érzelmeik egész skáláját a szeretettől, aggódástól a szorongáson, félelmeken át a szomorúságig és elfogadásig.

Minden erénye ellenére A Fabelman család mégiscsak egy eléggé énközpontú film marad. Gyakran azt az érzetet kelti, mintha Spielberg elolvasott volna egy biográfiát saját életéről, és eldöntötte volna, hogy fiatalkorának legjobb sztorijait vászonra viszi, méghozzá az ilyen szövegekben gyakran előforduló, pszichologizáló fejtegetésekkel arról, hogy honnan is jönnek azok az ötletek.

Super 8

Sam Escape to Nowhere című kisfilmje attól válik izgalmassá, hogy megpróbálja nézőihez olyan közel vinni egy II. világháborús csata közelharcát, mintha maguk is ott lennének. A felvételek a Ryan közlegény megmentésének nyitányát juttathatják eszünkbe. Az asszociáció más Spielberg-filmekre egy idő után automatikussá válik. Mitzi egy parázsló husánggal int egyet a feje felett és a kis parázsdarabok úgy szállnak, mint Giling-galang pálcájából a tündérpor. Felbukkan egy majom és beugrik az Indiana Jones, vagy a Cápa egy fürdőzőkkel zsúfolt strandról. 

És film visszahozza azt a finom, enyhén ironikus vizuális humort, amelyet nagyon szerettem a Cápában, a Harmadik típusú találkozásokban vagy az E.T.-ben. Sőt, még a Jurassic Parkban is megjelenik, aztán mintha kikopott volna.

A Fabelman család nemcsak azt a hátteret meséli el, amelyben a rendezője felnőtt,

hanem a mozit magát is, amely felnevelte. Egy mozifilm marad, nem pedig egy mozgóképpel illusztrált életinterjú első fejezete. Még akkor sem, ha akár minden jelenete szóról szóra így történt meg. Főszereplőiket nem véletlenül Fabelman-nek és nem Spielbergnek hívják, ők egy fikciós világ hősei, ahol az erdő nem koromsötét, hanem misztikus, ködös fények lengik be, a jeleneteket a körbesikló steadicam teszi drámaibbá, vagy ahol Mitzi zongorajátéka egy montázs aláfestése lesz, amikor Sam a vágógépén oda-vissza pörgetett képeken felfedezi anyja titkát, hogy aztán John Williams immár nem-diegetikus zenéje felidézze Spielberg grandiózus mozijait.

A csillogó esőcseppek, az elszabadult bevásárlókocsik, szikrázó vezetékek, a tornádó maga, ez az a látvány, amely a természeti katasztrófát egy kocsiból megfigyelő Sammy filmes gondolkodását egy életre meghatározza. Mozi és valóság összeolvad, és ennek az összeolvadásnak az eredménye A Fabelman család. (Hogy aztán, amikor Sam-et végül bemutatják “a valaha élt egyik legnagyobb filmrendezőnek”, John Fordnak, nekem mégiscsak David Lynch sétáljon be azon az ajtón.)

„Fekete lyuk”

Az alacsony, sötét hajú Sam végül Kaliforniába kerül, ahol egyedül marad a kisportolt, magas, szőke, kékszemű osztálytársai körében. Valahogy a Diploma előtt csetlő-botló Ben Braddockja jutott eszembe róla (érdekes, hogy a főszerepére először Robert Redfordot vagy Warren Beattyt akarták, mielőtt Dustin Hoffmanra esett a választás). Hasonló elszigeteltség ismétlődik meg itt, mint amikor New Jersey elővárosának „fekete lyukaként” a Fabelman család háza maradt egyedül sötét a karácsonyi díszkivilágításban. Amíg azonban Sammy-nek ott csupán el kellet fogadnia, hogy más, mint az őt körülvevő többség, Kaliforniában már nyílt antiszemitizmussal kell szembesülnie. 

A film, a filmezés először a félelmek legyőzésének eszköze lesz

azáltal, hogy alkotójuk másokat rémisztgethet velük. „Emlékszem, azon gondolkodtam a Cápa elővetítésén, hogy hány éven keresztül ijesztegetett minket. Mostantól pedig tömegeket fog majd.” – meséli Anne, Spielberg húga. De nem csak öngyógyítás a mozi. A titokról, amely nekünk, nézőknek egyre nyilvánvalóbbá válik, Sam számára akkor hullik le a lepel, amikor – mint a Nagyításban – felvételeket néz vissza újra és újra. A keretezés, a fókuszálás, a szelektálás és kombinálás a valóság értelmezése. Sam a filmezésen keresztül érti meg a világot. 

Filmrendezővé válásának útja ebben a pillanatban kezdődik, és akkor teljesedik be, amikor rájön, hogyan fordítható mindez meg, hogyan lesz a kamera fegyver a kezében, mellyel kiléphet a kirekesztettségből, és hogy felvételeivel hogyan válik képessé a valóság befolyásolására. Embereket szégyeníthet meg, vagy tehet sztárrá vele.

Ruprech Dániel

Ruprech Dániel a PTE Filmelmélet és filmtörténet, valamint Esztétika szakán végzett. Egyetemi évei alatt több lapban és filmes oldalon publikált. 2011-ben Berlinbe költözött, ahol jelenleg is él. 2018-tól a berlini Filmakadémia gyártás szakának hallgatója. Filmes munkái mellett az írástól sem tudott elszakadni, 2023-tól jelennek meg cikkei a Filmtekercs oldalán.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!