A már életében igencsak ellentmondásos megítélésű fotóművész története, a Mapplethorpe: Look at the Pictures nem egyszerűen egy ember portréja, hanem egy művészeti ág születésének pontos dokumentációja. Randy Barbato és Fenton Bailey filmje kötelező a fényképezés és Robert Mapplethorpe szerelmeseinek egyaránt.
A magyarhangya hiánypótló munkát végez az utóbbi években, portfóliójukban egészen különleges játékfilmek és jobbnál jobb tényfeltáró dokuk kapnak helyet. Nem először tűzik zászlajukra a fotóművészet kérdését sem, két éve a Vivian Maier nyomában egy ismeretlen gyűjteményre hívta fel a figyelmet, tavaly A föld sója pedig Sebastião Salgado munkásságát mutatta be egészen megkapó módon. Idén nem kisebb alakot állított fókuszába, mint Robert Mapplethorpe, akinek jelentősége messze túlmutat műveinek művészeti tartalmán.
Robert Mapplethorpe élete nem volt kevésbé botrányos, mint a képek, amiket készített. A nyíltan homoszexuális alkotó homoerotikus töltetű képei, a férfi testet mint tökéletes műalkotást megjelenítő fotói, a szado-mazo kultúrát éltető kompozíciói soha korábban nem látott őszinteséggel tárták fel a szexualitás titkos klubokban és elfojtott gondolatokba száműzött oldalát. Az AIDS-ben elhunyt művész utolsó éveiben egy végső, nagy kiállításra készült, mellyel végül nem csak saját képei előtt nyitotta meg a múzeumok kapuit, de egy egész képzőművészeti ágnak adott létjogosultságot. Bár az első kísérlet kudarcba fulladt, hiszen 1989-ben, a Corcoran Gallery of Art Washingtonben bemutatott The Perfect Moment című életmű kiállítását bezáratták, de az egy évvel később Cincinnatiban újra nyitott tárlatot már a bíróság előtt volt képes megvédeni Dennis Barrie, a Contemporary Arts Center igazgatója. A washingtoni bemutatkozás után Mapplethorpe Jesse Helms szenátor célkeresztjébe került. „Nézzék meg a képeket!” A konzervatív szenátor ezekkel a szavakkal próbálta sárba tiporni Robert Mapplethorpe művészetét, végül ugyanezen szavak segítségével igyekeztek a film alkotói, Randy Barbato és Fenton Bailey rámutatni a művész valódi jelentőségére.
A Look at the Pictures rendkívül izgalmas film. A használt eszközök tekintetében talán elsőre puritánnak tűnhet – gyakorlatilag a film teljes játékidejét beszélőfejes megszólalások teszik ki –, a látszat azonban csal: a mondatok egymásutánisága és különböző képekkel való illusztrálása olyan másodlagos, harmadlagos, sokadlagos jelentésekkel ruházza fel a hallottakat, amiből messze gazdagabb kép rajzolódik ki, mint egy szimpla emberi portré. Randy Barbato és Fenton Bailey egy egész korszak látleletét adja és tűpontos képet arról is, hogyan válhatott a pillanat megragadásának eszközéből képzőművészet.
Mapplethorpe egész életében a tökéletességet hajszolta, nem a médium volt számára a fontos – az, hogy az eredetileg festészetet és szobrászatot tanult férfi végül a fényképezés segítségével alkotott, szinte véletlenszerűnek mondható. Sosem hazudtolta meg azonban gyökereit, a képek legkedvesebb témáiból, az élő virágokból festményeket, a falloszokból pedig szigorú szabályok szerint beállított szobrokat csináltak. Mapplethorpe kezei nyomán az emberi test így lett kiállítási tárggyá, de eltárgyasiasulása egyfajta felszabadulást is jelentett. „..ha meg akarjuk érteni Robert Mapplethorpe-ot, csak nézzük meg a képeket és hallgassuk meg gondolatait. Ezt próbáltuk meg bemutatni filmünkben.” – mondták filmjükről az alkotók – „Érdekes új szemmel, más megvilágításban nézni ugyanazt. Például, miközben több ezer fényképet készített, ő maga azt állította, hogy a legfontosabbak a szexuális tartalmú fotói. Ma már tényleg nem tudjuk azt állítani, hogy ezek a fotók sokkolnak. Még a legbotrányosabbak is egy Google-keresésnyire vannak tőlünk. Sosem hittük, hogy a szexualitás nem illő téma. Pont az ellenkezője, a civilizáció motorja, hajtóereje, amit felfedezni egészséges és természetes dolog. Ami sokkoló számunkra, hogy milyen kevéssé vagyunk felkészülve arra, hogy kultúránk részévé tegyük – az erőszak mindent elborító kultuszának narratívája helyett.”
Barbato és Bailey filmje nem emeli piedesztálra hősét, éppen ellenkezőleg, közel hozza hozzánk – szerethetőnek és végtelenül esendőnek mutatja be őt az interjúalanyok segítségével. Barátok, egykori szeretők, családtagok és a kor meghatározó személyiségei beszélnek Mapplethorpe-ról, és ezek a beszélgetések hihetetlenül természetesek, néhol meghatóak, sokszor egyenesen humorosak. Barbato és Bailey – bár nagyon is tudatosan felépített képet mutatnak – nem kozmetikázzák, nem kommentálják a hallottakat. De nincs is rá szükség. A film – csakúgy ahogy Mapplethorpe képei – enélkül is elég világosan beszél, hogy átvigye üzenetét.
