Kritika

Tényleg szeretsz? – A feleségem története

A múlt század harmincas éveiben járunk, mikor is Störr hajóskapitány arra az elhatározásra jut, hogy megnősül. Enyedi Ildikó A feleségem története című filmjéből ismerhetjük meg házassága történetét, melyben Störr Jakab kételyek között gyötrődve, mindvégig arra keresi a választ, szerethet-e úgy egy nőt, hogy nem biztos, hogy viszontszeretik, mi több, lehet, hogy még meg is csalják?

„Talán igen, talán nem” – ez a talányos felirat olvasható egy labirintus bejárata fölött, és A feleségem történetével Enyedi Ildikó is egy olyan érzelmi labirintusba invitálja a nézőt, melyből hosszú bolyongás után lehet csak kitalálni, ha egyáltalán. Merthogy az egyik legrombolóbb emberi érzelem, a féltékenység zöld szemű szörnye uralja e járatokat. Enyedi Ildikó régi vágya volt Füst Milán kultikus regényének filmvászonra álmodása, és mint egy interjúban elmondja, a film forgatókönyvének első változatát már 1989 tavaszán elkészítette. Nem kapta meg azonban az adaptációhoz szükséges jogokat, s ezzel évtizedekig zajló várakozás vette kezdetét. Időközben Simon mágus című filmjében mégis feldolgozta a történet számára fontos részeit.

A feleségem története a tengeren való odüsszeuszi bolyongás érzelmi káoszában élő Störr Jakab (Gijs Naber) hajóskapitány története, aki egyre inkább úgy érzi, hogy csetlik-botlik csak a világban, és a házasságban látja élete mederbe terelésének kulcsát. Ám szemben a Simon mágus és a Testről és lélekről magányos hőseivel, akik számára a szerelem örömforrást jelentett,

Störr kapitányt az örökös kétely és féltékenység sötét poklába taszította.

A film hét fejezetben követi nyomon Störr Jakab és Lizzy (Léa Seydoux) házasságának stációit, kezdve a különös megismerkedésüktől az együttélésük csatározásain át a viharos elválásukig.

Enyedi Ildikó nemcsak rendezőként, de forgatókönyvíróként is szép munkát végzett, bár nem volt egyszerű dolga, hiszen Füst Milán a szavak átütő erejével, kétségek közt vergődő hőse szubjektív, belső világának kivetítésével beszéli el a zátonyra futott házasság történetét. A regény néhány mellékszálát elhagyva a rendezőnő viszont egyenesvonalú cselekményvezetéssel, vizuális történetmesélőként tárja a nézők elé Störr kapitány érzelmi kanosszajárását. S bár Jakab és Lizzy filmbéli szavai és tettei nem képesek teljességgel visszaadni a regény gondolati mélységét, a történetet némiképp képeskönyv-szerűvé varázsoló filmjében Enyedi Ildikó vizuálisan mélyen átélhetően jeleníti meg a történéseket Rév Marcell operatőr gyönyörűen megkomponált képeivel, a fények és árnyak játékával, de leginkább a szavak helyett is beszédes tekintetek és gesztusok ábrázolásával. A film elején felhangzó hajókürt jazz trombitaszóló éppúgy megidézi a végtelen tengert, mint a múlt század harmincas éveinek atmoszféráját –

s a nézőnek már egyéb dolga sincs, mint hátradőlve az események sodrába kerülni.

Bár A feleségem története a múlt század harmincas éveiben játszódik, olyan általános emberi problémával foglalkozik, mely időtlen és kortalan, így napjainkban éppúgy aktuális, mint száz, vagy akár ezer évvel ezelőtt volt. Merthogy Füst Milán zseniális féltékenységi regényének egyik dilemmája, hogy megőrizhetjük-e a titkainkat egy kapcsolatban, avagy tényleg mindent tudnunk kell a másikról? Ám a kétely, amely Störr kapitányt még ennél is jobban kínozza: szerethet-e úgy egy nőt, hogy nem biztos, hogy viszontszeretik, mi több, lehet, hogy még meg is csalják?

Míg Füst Milán regénye teljességgel Störr kapitány individuális nézőpontjából láttatja az eseményeket, addig Enyedi Ildikó filmjével egy párkapcsolati történet részeseivé válunk. A két főszereplő szerelmi játszmáit tekintve Léa Seydoux viszi el a pálmát a belső autonómiáját őrző, rejtélyesen és megtévesztően viselkedő Lizzy alakjának megformálásával. Seydoux pajzán viselkedésével kitűnő alakítását nyújtja a függetlenségre vágyó nőnek, aki szavakban ugyan biztosítja férjét a szerelméről, ám a ficsúr Dedin (Louis Garrel) folyton körülötte legyeskedik, s egyre-másra árulkodó nyomokat hagy maga körül, örökös szenvedést okozva ezzel Jakabnak, akinek a féltékenységét szórakozással és némi megvetéssel is szemléli. Én ilyen vagyok, sugallja neki frivolan,

„neked kell igazodnod az élethez”.

Mellette a holland Gijs Naber jóval színtelenebb Störr kapitány szerepében, aki teherhajókat ugyan magabiztosan irányít, ám a szárazföldön mintha vékony jégen lépdelne, de Naber alakításában még sokkal inkább tűnik melankóliára hajló, érzékeny lelkű férfinak, mintsem a tenger ördögének. Enyedi Ildikó kitűnő ritmusérzékkel adagolja Störr felesége iránti vonzás és taszítás közötti lebegését, ami elviselhetetlenül gyötrelmessé teszi a kapitány életét, ám ez a kettősség jelenti egyben a kapcsolatuk hajtókerekét is. Störr sokrétű, összetett karakter, de, hogy a feleségével való játszmák során rendszerint alulmarad, s érzelmi párbajaik korántsem tűnnek egyenrangú felek küzdelmének, némiképp Gils Naber erőtlenebb, egysíkúbb alakításán is múlik. A kissé irodalmias nyelven zajló vitáik egyébiránt is gyengítik a filmet, jobb lenne belőlük kevesebb. A film végén Störr által előadott tengerészdal pedig egyenesen szánalmassá teszi a férfi karakterét.

Egyfajta sajátos kettősség jellemzi a film képi világát is a tenger és a szárazföld, a külső és belső terek, a felső és alsó nézőpontok folytonos váltakoztatásával, és ez a kettősség jellemzi a szimbólumokat is, mellyel a rendezőnő gazdagon bánik. Egyik legfontosabb ezek közül a mindvégig jelenlévő tenger, mely fenséges, de tud félelmetes is lenni, s amely a végtelen szabadság, egyben a végtelen magány megtestesítője is, hullámzásával pedig leképezi a kapitány lelkében folytonosan dúló vihart. Kettős szimbólum az események alakulásában fontos szerepet játszó, különböző alakzatokban visszatérő tükör is, mely az igazság, a valóság, ám egyben a földi hívságok szimbóluma, amely képes a látszat és valóság egybejátszására is. De ilyen kettős szimbólum még a hajó is, az örök útra kelés jelképe,

mely egyben a végső utat is jelentheti Störr számára.

A feleségem története felveti a kérdést, hogy egy kosztümös történelmi drámának vagyunk-e a részesei, avagy egy mának is szóló filmet kapunk, melyben éppúgy megcsillan Enyedi Ildikó eredeti látásmódja és iróniája, miként minden eddigi filmjében. Merthogy Störr Jakab mégiscsak a múlt századból lép elő, mikor is a férfi tartotta el a feleségét, aki teljességgel kiszolgáltatott volt a férjének, s ennek illusztrálására a filmben is akad szép példa. Ebben a konstellációban némiképp mást jelent a felesége felett feltétlen kontrollt gyakorolni akaró férj története – mára azonban a férfi-nő viszony jelentősen átértelmeződött.

Enyedi Ildikó filmje átélhetően megidézi ugyan a múlt század hangulatát, de az emberi érzelmek duplafenekűségéről nem tudunk meg többet, mint amit Füst Milán már zseniálisan megírt. A feleségem története Enyedi Ildikó klasszikus filmes eszközökkel, és Láng Imola látványtervezőnek köszönhetően pazar látványvilággal megvalósított kosztümös regényadaptációja, mely történetével és atmoszférájával, de nem utolsósorban Léa Seydoux játékával olyannyira magába szívja a nézőt, hogy az szinte észre sem veszi, úgy elszáll a mintegy háromórás filmidő.

Argejó Éva

Argejó Éva szociológiát és filozófiát tanult az ELTE-n, a Magyar Televízió kulturális műsorának (Múzsa) szerkesztője volt, jelenleg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa. Specializációja a társadalmi dráma, a sci-fi, a fantasy és a thriller.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés