Kritika

A fent és lent végtelen őrülete – Életünk apával

eletunkapavalA mániás depresszióban szenvedő apa próbálkozásait szívmelengető, egyben keserédes történetnek szánták, viszont a gyerekkori emlékek nem mindig valók vászonra. Életünk apával kritika.

Maya Forbes, A meztelen dobos forgatókönyvírójának első rendezése annak a végtelen szeretetnek és törődésnek állít emléket, amelyet az apjától kapott kicsi korában. Személyes élményekből táplálkozva mutatja be, hogy ezek ellenére mennyire kellemetlen és depresszív egy beteg apa mellett felnőni, átérezhetően ábrázolja a bipoláris depresszió hullámzásának átkait. Amikor már egy gyerek számára is kínos, ahogyan az apja viselkedik, és a kislány szól rá a szülőjére, akkor a néző is fészkelődni kezd a képernyő előtt.

Cameron mániás depresszióval küzdő családapa (Mark Ruffalo), fekete feleséggel (Zoe Saldana) és két kislánnyal. Képtelen megtartani a munkahelyét, inkább főzőcskézéssel, mindenféle új tervekkel üti el az idejét, amelyeket soha nem fejez be. Apának ugyan kiváló, de férjnek rettenetes. Csak azért nem halnak éhen, mert előkelő rokonai folyamatosan kifizetik a számláit. A felesége akkor ábrándul ki belőle végleg, amikor a férfi egy idegösszeomlás miatt teljesen elveszti a kontrollt. Cameron családja visszaszerzéséért vállalja, hogy 18 hónapig egyedül neveli a lányokat, amíg felesége elvégzi az egyetemet, hogy rendes munkája lehessen. Felcserélődnek a szerepek, Cameron úgy viselkedik, mint egy háziasszony, és a nőre szakad rá a család fenntartásának súlya.

eletunkapaval2

Hangulatteremtésben remekül megragadta Forbes a betegség lényegét, a jó és a rossz pillanatok gyors váltakozásával, a végtelenségig elnyújtva. Cameron egyik pillanatban brillírozik, a másikban pedig romba dönt mindent. Sose lehet semminek sokáig örülni, minden bizonytalan, az összes fellángolásnak káosz lesz a vége, értetlen és megvető pillantások kíséretében. Mark Ruffalo csodálatosan megformálta a karaktert, olyan, mint egy bánatos kölyökkutya, rengeteg törődést igényel, és nem tudja, mit szabad, és mit nem. Szerethető, ahogy mások kedvére akar tenni, sajnálnivalón esetlen, ahogy ügyetlenkedik. Ha viszont rendetlenséget csinál, odapiszkít, ahova nem kéne, egyből feszélyezően zavaró lesz a jelenléte, idegesítően levakarhatatlan, ahogy szánalmasan követ mindenhová.

A gyerekszínészek olyan természetességgel játszanak, hogy öröm figyelni minden kacajukat és hisztériájukat. Külön érdekesség, hogy az idősebbik csemetét a rendezőnő kislánya alakítja, de még a férje is kapott egy felejthetőbb „cameo szerepet”. Az pedig, hogy ne mesterkélt legyen a játékuk, létfontosságú, hiszen az ő szemükön keresztül látjuk az egész történetet. A film nem mutatja meg, milyen szenvedni a mániás depressziótól, inkább azt, hogy milyen tolerálni gyerekfejjel. A szélsőséges széteséseket nem látni, mert Cameron a lányai kedvéért iszonyatosan küzd, hogy ne vetkőzzön ki teljesen magából, és ne csapjanak át őrületbe a cselekedetei. Ők a motivációi, a korlátai és biztos pontjai egyenetlen életének.

eletunkapaval3

Az elgondolás, hogy egy ilyen speciális környezetű gyerekkort bemutat a rendezőnő, elsőre érdekfeszítő ötletnek tűnik. A második lépés viszont, hogy a történetmesélés tekintetében fel kell nőni a feladathoz. Maya Forbesnak pedig ez nem sikerül. A rendezőnő csomó érdekes témába csak belekap, és pár mondattal később félre is dobja. Például, hogy az egyik lány nem érzi magát feketének a teljesen fehér bőre miatt, hiába afroamerikai az édesanyja. Mitől lesz valaki fekete? Tényleg csak a testszín határozza meg? Vagy felmerül az a látásmód, hogy egy férfi akkor se maradna otthon a gyerekekkel, ha képes lenne rá. De tényleg, a hetvenes évek Amerikájában melyik apa varrt volna hajnalig flamenco szoknyát a lányának? Ehhez hasonló apró dolgok kifejtésével, sokkal többről szólhatna az Életünk apával, nem csupán egy mentális gondokkal küzdő férfi családösszetartó igyekezetéről.

Ha nem lennének a történetvezetésben – nem túl egyedien – évszakokra felosztva az események, akár össze is lehetne keverni őket, mert sajnos semmi íve nincs a filmnek, és lényegtelen, mi milyen sorrendben történik meg. Pont az lesz a veszte a filmnek, amivel jól ábrázolta a bipoláris depresszió mibenlétét. Az epizodikus jelenetek kicsengése mindig egy jó, egy rossz, ami egy idő után nagyon egybefolyik, és így dramaturgiailag egysíkú lesz tőle az Életünk apával. Reménykedünk egy csattanóban, esetleg valamiféle katarzisban, de az élet sokszor unalmas, és nincsenek benne fordulatok. Még akkor is, ha olyan személlyel élünk, aki folyamatosan őrültségeket csinál – egy idő után az is egyhangú lesz.

Életigenlő és boldog képet akar mutatni a film, hogy minden gond ellenére, mennyire csodás apja volt Forbesnak, de ez inkább annak a jele, hogy a rendezőnőben az idő megszépítette az emlékeket. A feldobottság és a szétesettség soha véget nem érő váltakozása végül melankóliával fertőzi meg a nézőt. Ezen pedig a tényleg megható apai próbálkozások, és megmosolyogtató családi pillanatok se tudnak segíteni, csak még letargikusabbá teszik a hangulatot. Az a film pedig, ami egész napra befolyásolni tudja a néző lelkiállapotát, ennyire hatással van rá, határozottan rejt valamit magában.

Szádeczky-Kardoss Klára

Szádeczky-Kardoss Klára

Szádeczky-Kardoss Klára a Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett. 2016-ban csatlakozott a Filmtekercs szerkesztőségéhez. Újságírói tevékenysége mellett novellákat is ír.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya