Kritika

Mikor az élet fájdalmas, mégis csodaszép – A fiú és a szürke gém

a-fiu-es-a-szurke-gem

2024 talán nem is indulhatna szebben egy vérbeli mozirajongónak. Hayao Miyazaki, a japán animáció talán legfontosabb alkotója ismét megszegte a visszavonulásról magának tett ígéretét és hosszú évek lassú munkája után elkészült legújabb filmjével. Művészi nyughatatlanságáért csak hálásak lehetünk: A fiú és a szürke gém ugyanis tökéletesen illő és méltó láncszeme és egyben összegzése egy gazdag életműnek, ami minden korosztályt képes elvarázsolni.

Talán éppen ezért is nehéz egy magamfajta tollforgatónak egyáltalán megközelíteni a kihívást, hogy mit is mondjak Hayao Miyazakiról, a Ghibli stúdióról és az általuk képviselt filmekről, amelyek már akkor Japán kulturális büszkeségei lettek mikor még nem is éltem. Egy ember, aki több rajzolóra, animátorra hatott Walt Disney óta, mint bárki más, akinek zsenistátusza és helye a popkultúrában legkésőbb már 2002-ben bebetonozódott (amikor a Chihiro Szellemországban megkapta a legjobb animációs filmnek járó Oscart). A Ghibli és vele együtt Miyazaki a kézzel rajzolt animáció zászlóshajója lett, majd szép lassan annak utolsó mohikánja, amire mégis világszerte tömegek váltanak jegyet.

Hiszen az a gyermeki fantáziával és valós csodával teli történetmesélés, amit ő képvisel, egyedi és lemásolhatatlan.

Olyasmi ez, amiből generációk tudnak inspirálódni, de hitelesen lemásolni vagy átvenni senki se tud. És ezt Miyazaki maga is tudja. Ezért van még hetven fölött is motiváció az alkotásra, hogy amíg él, addig folytatni kell a mesét. Mert ha elnémul, akkor nincs, aki átvegye a helyét. Akkor nem marad más utána, csak a némaság és a sötétség. Az elmúlás elfogadása, ami az élet körforgásának része. Egy olyan körforgás, ami mindig is centrális szerepet játszott az életműben és annak legújabb darabjában A fiú és a szürke gémben is. Mint megannyi idős auteur mozi, egyszerre pályaösszegző, azonnal felismerhető, ugyanakkor a saját ismerős határain is bátran átlépő film, ami hiába játszódik egy körülhatárolt időben és térben, üzenete örökérvényű és átlépi az országok és népek közötti nyelvi-kulturális határokat. Mert ez a mesének és magának a filmnek az igazi ereje.

a-fiu-es-a-szurke-gem-2

Miyazaki előző filmje, a tíz évvel korábbi Szél támad egy látványos elmozdulás volt a rendező ismert komfortzónájából, mert fantáziadús csodalények, boszorkányok, új világok helyett egy valós ember történetét, a második világháborúban való direkt/indirekt részvételből való bűntudatot és a szeretteink elvesztésének traumáját dolgozta fel egy realistább, csöndesebb szemszögből. A fiú és a szürke gém pedig első látásra pontosan úgy indul, mintha a Szél támad társfilmje lenne. A második világháború közepén, 1943-ban főhősünk, Mahito édesanyja egy bombázás utáni kórházi tűzben életét veszíti. Kis idővel később a fiú apja újraházasodik és az új feleség biztonságos vidéki kúriájára költöznek. Az asszony, Natsuko nemcsak a fiatalabb testvére, hanem kinézetre is szakasztott mása az elhunyt anyának, akit a traumájával küzdő Mahito nem meglepő módon nem tud még pótléknak se elfogadni. Az új környezet, a ház körül sertepertélő öreg cselédek, minden idegen és magányos számára.

Az értintetlen természet és a főhős belső magánya közötti kontrasztot ábrázolására meglepően sok hangsúlyt fektet A fiú és a szürke gém kétórás játékidejének első harmada,

ami szinte szokatlanul lassú, naturalista és ráérős Miyazaki legtöbb filmjéhez képest (elég, ha csak összevetjük a Laputa elképesztően akciódús nyitányával vagy korábbi mestermunkáinak világépítésével). Főleg, ha még hozzá is vesszük az erősen önéletrajzi vonatkozásokat is: a fiatal Hayao családjával együtt szintén vidékre költözött a háborús bombázások elől, apja pedig repülőgép-gyáros volt, pont úgy ahogy Mahito apja is a filmben.

a-fiu-es-a-szurke-gem-3

Viszont a címszereplő, kotnyeles agresszivitással viselkedő szürke gém és a családi birtok határán álló, elhagyatott titokzatos torony már erősen jelzik, hogy

A fiú és a szürke gém alatt nem egy animációs Ozu filmet fogunk látni családi kötelékekről, elfogadásról és annak hiányáról.

Egyik nap a terhes és beteg Natsuko eltűnik a torony irányába, az utána eredő Mahitót a szürke gémmel (és az egyik öreg cseléddel) együtt szintén elnyeli a titokzatos helyből áradó mágikus erő, egy teljesen ismeretlen helyre, ami a maga törvényei szerint működik. Pontosan ekkor vált át a film abba a fantasyelemekkel gazdagon átszőtt kalandos felnövéstörténetbe, amivel legtöbbször asszociálni szoktuk a japán rendezőlegendát.

Mahito utazása földön, vízen, tengeren, időn és téren át nagyon sokban hasonló Chihiroéhoz,

nemcsak abban, hogy egy eleinte nem szeretett családtagot kell megmentenie, de közben szemtanúja lesz számos földöntúli csodának és veszélynek, élet és halál körforgásának. Végül de nem utolsósorban megtanulja elfogadni magát, a múltbéli trauma változtathatatlanságát és hogy abból csak egy helyes út van: szeretni. Szeretni azt, aki kinyitja felénk a kezünk, azt akinek ugyanúgy szüksége van rá, aki elveszett és bennük keresi a támaszt. Ez az egy dolog, ami gyógyír a lélekre, ami értelmet ad bármelyik világban, mely tele sok szépséggel, de csúfsággal is.

a-fiu-es-a-szurke-gem-1

Az idős mester szinte kimeríthetetlennek érződő képzelőereje nyolcvan fölött is szárnyal: tüzes ostorral szétkergetett emberevő pelikánok, habszivacslényként szálló lelkek, a varázsvilágot uralni kívánó, minden felfaló harci papagájok (akiknek harsány katonás vezetője összetéveszthetetlen Mussolini-paródia és egyben Miyazaki évtizedeken át jelenlévő háborúellenességének újabb szimbóluma), mindez festőién gyönyörű, lélegzetelállító tájakon, tengereken, ősi tornyokban, szobákban, folyosókon, ahol múlt és jelen találkozik. A fiú és a szürke gém a legőszintébb nyíltsággal, bármiféle kortárs kikacsintás vagy cinikus humor nélkül képes megragadni azt a nehezen körülírható, de tapintható csodát, ami a Ghibli filmek alapköve. Hiába készül látszólag a fiatalabb korosztálynak, de valójában kortalan remekművek, amik még belőlem, egy felnőttből is újra képes kihozni a gyermeki rácsodálkozást, izgalmat, az érzelmeket.

Miyazaki természetesen annak a módját is megtalálja, hogy a két világ közötti összeomlás párhuzamokkal (amik a „valódi világban” inkább csak sejtetve vannak, de a toronybeliben már látványos) beleszője pacifizmusát, a természet harmónia megvédésének üzenetét, mely nyíltan kimondja:

az ember nem lehet Isten, a világ formálója,

mert még a legjobb szándékú emberben is ott van az a rossz, amit a hatalom kihozhat. Ha kérdezné az olvasó, hogy vajon miként és hogyan jön be az üzenet egy olyan filmbe, amiben egy kamaszfiú és egy félig ember, félig madárlény utaznak egy furcsa álomvilágban, ahol az állatoknak emberszerű tulajdonságaik vannak. Pontosan ez a dramaturgiai egyensúly, ami a japán rendezőóriás egyik legnagyobb erőssége. A többrétűség, az intelligens szimbolika, amit könnyen lehet dekódolni mégis minden nézéssel újabb és újabb dolgokat láthatunk meg bennük, de ezek sose mennek a cselekmény rovására, hanem gazdagítják.

Ehhez pedig olyan képi világ társul, amire csak a szuperlatívuszokat tudom pazarolni. Ha van valami, ami még a laikusok számára is egyértelmű az az, hogy a Ghibli a kézzel rajzolt, tradicionális, kétdimenziós animáció utolsó bástyája. Ahol a kreativitásnak, a szépségnek és az igényességnek fontosabb szerepe van az eladhatóságnál, ezért pedig, ha évek hosszú, vérverejtékes munkája szükséges hozzá, a végeredmény mindent pénzt és időt túlél. A szinte fájdalmasan idilli tájábrázolás, a karakterek dizájnja, hibátlan mozgása, az állatvilág felvonulása, a grandiózus kompozíciók évtizedes profizmussal és természetességgel jönnek Miyazaki rajzceruzájából. De az időskor mégse tette kényelmessé, hanem arra is ösztökéli, hogy új dolgokat vigyen be, experimentális technikákat, amiket a film álomból valóságba, valóságból illúziókba átlépő cselekménye indokol. Elmosódó emberi alakok, zöld tengerként összefolyó fűszálak, az impresszionista festőket megidéző hátterek.

Van, aki még hetven fölött is meg tud újulni, de csak annyira, hogy közben se veszítse el az alkotói identitását.

Miyazaki, a 20. század egyik legfontosabb japán nevelési regényét, Genzaburo Yoshino 1937-es How Do You Live? című kötetét vette kiindulási alapnak, ami szintén egy kamaszfiú testi-lelki felnövekedéséről szól, arról hogy mit jelent felnőttnek és embernek lenni. Egy olyan könyv, amit japán fiatalok generációi olvastak. Maga a regény csak utalásszerűen bukkan fel a filmben, de a kapcsolódási pontokat így sem nehéz észrevenni, hogy Miyazaki mit kíván üzenni A fiú és a szürke gémmel: egykor ő volt a fiatal gyerek, aki tanulta miként működik a világ, most már ő az öregember, aki csak reménykedni tud, hogy az utána jövők megőrzik és megvédik ezt a törékeny világot. Hogy tudunk jó emberek lenni. Miközben a mese, a varázslat végig elkísér minket. Ahogy elkísérte Nauszikát, Kikit, Chihirót, Mahitót és Joe Hisaishi csodás zongorafutamain át mindannyiunkat.

A fiú és a szürke gém január 4-től látható a magyar mozikban.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com