Kritika

A fiúk nincsenek jól – Ok-okozat

Az Ok-okozat tinédzserei számára a javítóintézetnél is nagyobb börtön a társadalom által rájuk kényszerített macsó férfikép.


Az idei miskolci CineFesten vetítették a szlovén Darko Štante első nagyjátékfilmjét, amit nem tesz csak úgy zsebre az ember. Nem véletlen, hogy az Ok-okozat két díjat is elnyert a filmfesztiválon: a CineFest nagydíjának számító Zukor Adolf-díjat, és a CICAE (Art Mozik Nemzetközi Szövetsége) zsűri által kiosztott elismerést. Pedig Štante alkotása a szinopszis alapján pont ugyanolyan, mint ezer másik „nyomorpornónak” csúfolt fesztiválfilm: egy tizennyolc éves fiú javítóintézetbe kerül, ahol rossz társaságba keveredik, majd megindul lefelé a bűnözéssel, agresszióval és drogfogyasztással kikövezett úton. Hősünk ráadásul meleg, amit el kell titkolnia a környezete elől, ha nem akarja, hogy kirekesztetté váljon. Az Ok-okozat mégis megérdemli az összes elismerést, mert az ismerős témái ellenére is sallangmentes, hiteles, didaktikus hangvételt mellőző és zsigeri szinten ható alkotás.

Az utóbbi években kezd bekerülni a köztudatba a mérgező maszkulinitás kifejezés, melynek leegyszerűsített lényege, hogy a macsó férfikép ugyanúgy elnyomja a férfiakat, mint a nőket. Amíg csak az lehet „igazi férfi”, aki agresszív, szexista, homofób, érzelemmentes és minden szinten domináns, addig mindenki más, aki nem tud/nem akar ilyen lenni, két utat választhat: vagy tetteti ezt a viselkedést letagadva a saját identitását, vagy beletörődik az „alsóbbrendű” szerepbe. Akármennyire is szélsőségesnek hangzik, ez a jelenség tűpontos ábrázolást kap az Ok-okozatban, ahol a javítóintézet megfélemlítésen alapuló miniatűr társadalmi berendezkedését csak megszokni lehet, mivel a megszökésre nincs mód.

A főszereplő, Andrej (Matej Zemljic) kénytelen valahogy túlélni ebben az intézményben, ahova az anyja azért küldi be, hogy ne neki kelljen foglalkoznia a problémás fiúval. Mivel nem a meghunyászkodást választja a provokációval szemben, belépést nyer a minimaffiát üzemeltető Zele (Timon Sturbej) belső körébe. Az elit klub tagjának lenni viszont azt is jelenti, hogy Andrejnek innentől kezdve el kell végeznie a piszkos munkát Zele helyett, amihez bár semmi kedve, még mindig jobb verőembernek lenni, mint vert embernek.

Itt pedig csak ez a két opció létezik: vagy te zaklatsz, vagy téged zaklatnak.

Azt látván, hogy Zele és a haverjai hogyan alázzák és kínozzák meg gyengébb társaikat, senkinek nem marad kétsége afelől, hogy Andrej számára csak jelképesen adatik meg a választás lehetősége.

Štante horrorfilmet készített a „boys will be boys”, vagy magyarul a „fiúk már csak ilyenek” felelősséghárítós közhelyből. A film azt is tökéletesen leképezi, hogy a mérgező maszkulinitás nemcsak azokat károsítja, akik nem tudnak megfelelni a domináns férfiképnek, ugyanis az Ok-okozatban senki sem boldog: még azok sem, akik a táplálkozási lánc csúcsát foglalják el. Zele és főcsatlósa, Niko (Gasper Markun) hiába igyekeznek úgy csinálni, mintha ők lennének a világ királyai, valójában ugyanúgy vergődnek, mint Andrej vagy a javítóintézet általuk terrorizált tagjai. A helyzet megoldását pedig nem az intézmény teljesen impotens pedagógusaiban vagy a gyerekeiket eldobható hibás termékként kezelő szülőkben kell keresni, mivel ők a fejet a homokba dugós politikát követik, ezzel ténylegesen elvágva a külső segítség minden útját az önpusztító fiataloktól.

Az Ok-okozat amellett, hogy érzékenyen és érzékletesen jár körbe egy társadalmi problémát, filmként is remekül működik. Ahogy azt a cím ígéri, egy fokozatosan építkező súlyos végkifejlet felé tartunk, az oda vezető út pedig egyszer sem ül le, miközben egy pillanatig sem érezzük azt, hogy itt most egy megírt történetről van szó. Ebben az is segít, hogy a színészek egy másodpercre sem esnek ki a szerepből, minden egyes rezdülésükben és mondatukban hitelesek. Akármennyire macsók és erőszakosak ezek a fiúk, az író-rendező komplex karakterábrázolásának köszönhetően látjuk az arcoskodó külső mögötti áldozatokat, és különösen igaz ez a főszereplőre, akiért a film végére teljesen megszakad a szívünk. Lehet, hogy az Ok-okozat tipikus fesztiválfilm, de nem pejoratív értelemben véve.

Avatar

Rácz Viktória

Rácz Viktória a Zsigmond Király Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett 2017-ben és az ELTE filmtudomány mesterszakán diplomázott 2019-ben. Jelenleg több portálra és nyomtatott újságba is ír kritikákat. A midcult elkötelezett híve, szereti a szatirikus hangvételű alkotásokat, a dialógusközpontú filmeket és Taika Waititit.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A sorozatok lényege, hogy nincs meghatározott végük… Ezzel vitatkoznánk!

A 2010-es évektől folyamatosan nő a televíziós és streaming sorozatok száma, köztük pedig az előre meghatározott véggel rendelkező egyévados szériák, vagyis a minisorozatok is egyre nagyobb hangsúlyt kapnak. Nem tudod mi a különbség antológia-, mini- és limitált széria között? Akkor ez a te videód!

A VLOGtekercs stábja ebben a hónapban a minisorozatok formai jegyeit és történelmét járja körbe. Számos ismert és kevésbé ismert sorozatpéldával azokra a kérdésekre kerestük a választ, hogy miért éri meg a nézőnek minisorozatot nézni és milyen előnyei származhatnak az alkotónak a minisorozat formátumból.

Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor

Vágó: Énekes Gábor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya