Fókuszban Kritika

Amerika r-a-s-s-z-i-s-t-a! – American Son

Lehet-e négy szereplőt berakni egy rendőri váróterembe, majd mélyen és elgondolkodtatóan értekezni az Amerikát átszövő rasszizmusról úgy, hogy a kamaradarab formulája is működjön, a mondanivaló pedig ne váljon szájbarágóssá? Talán, de az biztos, hogy A fiunkat keresve (American Son) című filmnek nem sikerült.

Egy esős éjjelen járunk, ahol egy kétségbeesett, színesbőrű anyuka a floridai rendőrőrs várószobájában ül és arra vár, hogy valami információt kapjon az éjjel eltűnt 18 éves fiáról. Rövidesen ismét kikérdezi őt egy rendőr, majd felbukkan az FBI-os volt férje is, hogy együtt vészeljék át az éjszakát, amely alatt szépen lassan összeáll, mi is történt a gyermekükkel, miközben mi, nézők annak lehetünk a tanúi, hogy miért ment tönkre a házasságuk.

Kenny Leon rendező Kerry Washington, Steven Pasquale, Jeremy Jordan és Eugene Lee négyesével állította színpadra a Broadway-n az American Sont. A színdarab éltető kritikák hadát vonta magával, amelyek nem bírtak betelni a darab ütemezésével, a fojtogató feszültségkeltéssel, a társadalmi problémák húsbavágó és őszinte reprezentációjával, valamint Washington játékával. Nem is csoda hát, hogy a Netflix gondolt egyet és úgy ahogy van, rendezőstül és szereplőstül átemelte a darabot a kisképernyőre.

Sajnos a mozgóképes változat koránt sem működik jól.

Az American Son lényegében egy kamaradarab – színpadon és filmen is: egyhelyszínes, négy szem szereplővel, megszakítatlan idővonallal. Ahogy a történet halad, úgy nő a szülői pár frusztrációja is. A másfél óra azonban nem a fiú aktuális hogyléte és sorsa körül forog, sokkal inkább amolyan párkapcsolati számvetésként működik. A két főszereplőből egyre többször bukik ki a közéjük álló, örök és megváltoztathatatlan ellentét: a nő fekete, a férfi fehér. A rasszizmus egyetemességéről és a bőrszíntől független előítéletekről beszél a film, csak éppen nem úgy, ahogy szerintem akart volna. Így bizonyos értelemben az alkotás formai és mondanivalói szinten is megbukik.

Ahhoz, hogy az American Son kamaradarabként igazán jól működjön, és pozitívan emlékezetes maradjon, kellenének bizonyos elemek. Az egyhelyszínes (esetünkben egyszobás) felállás minden esetben kiemelkedő színészi játékot kíván, hiszen ezen kívül szinte minden lehatárolt: a tér és idő váltakozása nélkül automatikusan lelassul az alkotás, bizonyos értelemben lecsupaszul minden, amit látunk. A díszletek, az öltözék, a szereplők változatlanok maradnak, minimalizálva az inger mennyiségét mind a szereplőkre, mind a nézőkre nézve.

A film négy szereplője pedig egyszerűen nem bírja el ezt a terhet:

darabos a játékuk, sokszor zavaróan hiteltelenek a dialógusok, és olykor értelmetlen hangulatingadozások követik a sorokat. Ez persze a forgatókönyv sara is, de olyan, mintha a színészek összeestek volna a biztonsági hálót adó távolság hiányától, amit egy színház megad: a nézői ülések és a színpad közti tér teljesen más színészi játéknak ad teret és lehetőséget, nem egy kamera nyúlik az arcukba, amely minden rezdülésüket megörökíti. Ráadásul ha eljátszották ezt már számtalan alkalommal színházban, nagyon nehéz lehet ugyanazt a szerepet máshogy előadni.

Már pedig színházi játék sosem lesz igazán erős és hiteles a filmben.

Washington például meglepően idegennek, olykor kifejezetten idegesítőnek hat, ahogy folyamatos fintorgással fejezi ki kétségbeesését, miközben olyanokon háborodik fel, hogy az eltűntnek hitt fiáról alapos személyleírást kér egy rendőr. Más kérdés, hogy egyik színésztársa se siet a segítségére: a rendőr karaktere felfoghatatlanul amatőr, amikor Jeremy Jordan Barátok közt-szintű hangsúlyozással, teljesen érzelemmentesen mondja fel a szövegét. A detektív (Eugene Lee) valójában a befejezés csattanójának a hírnöke, de ezen felül annyira nem ad semmit a történethez, hogy teljesen ki is lehetett volna hagyni őt. Míg a férjet alakító Steven Pasquale bár eleinte friss esőként hat a nagy szárazságban, mikor az első 15 percet követően felbukkan, hamar B-kategóriás, menő-öltönyös FBI ügynökké degradálódik, aki szintén nehezen adja át a drámai vonalat.

De az eredeti darabot rendező Kenny Leon se tesz semmit azért, hogy segítse a színészek munkáját és a nézői befogadást. Ahogy a színészeken, úgy az ő munkáján is erősen érződik, hogy túlságosan hagyatkozik a színházi változatra, ahol értelemszerűen a filmrendezés egyik legalapvetőbb, egyben legkritikusabb eleme hiányzik: nem kell a kamera helyéről, szögéről és mozgásáról döntést hozni.

Film azonban ritkán működik jól egy szemszögből vagy egyfajta beállításból, főleg ha a történések menete lassú, a karakterek száma pedig limitált.

Egy ilyen drámánál pedig főleg sokat jelentene egy-egy extrább beállítás, egy-egy szuperközeli, egy-egy olyan szépen megkomponált kép, amely gyönyörűen átadja a két szereplő közti, ellentmondásos viszonyt. A kinti vihar és szakadó eső áztatta ablak ugyan olykor nyomatékosítja a szülők vívódását és aggódását, de ez már-már kisiskolás megoldásként hat, amikor ütemtervszerűen jön a villámlás és dörgés egy olyan mondat után, amiről amúgy is tudjuk, hogy fontos volt.

Maradna tehát erényként a történet, a mondanivaló, az USA szégyentelen rasszizmusa és a rendőri túlkapások tematikája. Alapvetően a rasszizmus univerzalitása és az, hogy a bőrszín mennyire predesztinálja az életed, a gondolkodásod, az, hogy hogyan látnak egyesek, és hogy te magadat hogyan látod, hihetetlenül fontos és máig érdekfeszítő téma. A Netflix filmje esetében viszont az volt az érzésem, hogy nem ennek a kinyilatkoztatása a cél.

Az alkotás egyértelműen azt próbálja belénk sulykolni, hogy a fehérek milyen rosszak, miközben a főszereplő anyuka nem egy és nem kettő megszólalása és gondolatmenete tökéletes példája a faji megkülönböztetésnek.

Elsőre talán igazságtalannak, helytelennek vagy vitaindítónak hangzik az American Son gondolatisága az USA közéletét meghatározó rasszizmusról. Az, hogy a rendőr természetesnek veszi, hogy a fiúnak van gengszter-neve, hogy mennyire rossz, hogy a szegregáció miatt a mai napig két vízcsap van az őrsön vagy, hogy a fekete detektív konkrétan kimondja, a feketéknek csak tudniuk kéne, hol a helyük és kész. Ám ha egy film embertelenül szájbarágósan nyomja a képünkbe az észrevételeit, azzal gyakorlatilag ugyanazt éri el, mintha el sem készült volna.

Vérlázító és elkeserítő, hogy a 21. századi Amerikai Egyesült Államok – miközben a szabadság jeligéjével táplálja bele a legfiatalabb korosztályba az örömöt, hogy a legliberálisabb állam és egyben a legjobb nemzet tagjai lehetnek – a mai napig a(z egyik) legrasszistább és legkirekesztőbb ország a világon. Ezt a tényt azonban nem kell a szereplők – és ezzel a nézők – szájába adni. Lehetnének burkolt mondatok, apróbb elszólások, félrenézések vagy finom utalások, amelyekből egyértelmű lesz a mondanivaló, anélkül, hogy nyomulóssá vagy erőltetetté válna.

Ha pedig azt nézzük, hogy az elmúlt időszakban mennyi ennél sokkal erősebb alkotás született a témában, végképp nem áll jól az American Son szénája. A When They See Us a jogrendszer hibáiról, a Ha a Beale utca mesélni tudna az emberi kapcsolatokról, a Detroit pedig a rendőri túlkapásokról beszél összetettebben. És hiába a valamennyire ütős befejezés, ezen a téren a Seven Seconds ver sokat a Netflix filmjére.

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia az ELTE-n végezte el a filmes alapszakot, majd az Edinburgh-i Egyetemen a mesterszakot. 2014 óta tagja a ‘tekercsnek. Specializációja a thriller, a krimi és Alfred Hitchcock. Ő a Hírek rovat vezetője.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..