Jaume Balagueró mozija a sportfilmek dramaturgiai fogásait ötvözi a heist movie paneljeivel. A végeredmény egy üdítő nyáresti koktél. A vizuális ínyencségekre vágyók azonban bőséggel találhatnak benne néhány kockányi betevőt.
Jaume Balagueró meglehetősen rapszodikus filmográfiával bír. Előbb majdnem elnyelte a műfaji süllyesztő, bő évtizeddel később viszont a szűkebb szakma és a horror rajongói már-már zsánerforradalmárként ünnepelték. A Névtelenek című, figyelemre méltó debütálás után tetszetős kivitelezésű, de kissé sablonos művekkel jelentkezett. A Darkness – A rettegés háza és a Hideg csontok a borzalommozik középszerébe tartoznak. A Paco Plazával közös rendezésű [Rec], és folytatása hangos sikert aratott a found footage horror és a klasszikus zombifilm keresztezésével. Ugyanez az általa levezényelt negyedik etapról, a 2014-es [REC]4: Végjátékról már sajnos nem mondható el. Máig legerősebb filmjének a tíz éve bemutatott Amíg alszol számít, ami az aggasztóan duzzadó zombi franchise-hoz hasonlóan hibrid műfajú, de sokkal inkább újító szellemiségű darab. A karakterközpontú, fordulatos, letaglózóan erős atmoszférájú pszichothrillerrel
Balagueró nemcsak hazájában és Európában, de a tengerentúlon is felhívta magára a pénzosztók figyelmét.
Olyannyira, hogy jelen kritika tárgya spanyol gyártásban ugyan, de jórészt angolszász (angol, ír) színészekkel és némi amerikai tőkével megtámogatva forgott. A magyar keresztségben a végtelenül elkoptatott és semmitmondó A briliáns csel címet kapott alkotás első ránézésre ezerszer látott tucatterméknek tűnik. Ám Balagueró ezúttal a bankrablós film kliséit használja. Filmjének szüzséje szerint a szedett-vedett, de saját részterületén – természetesen – zseniális rablókból álló banda a Spanyol Központi Bankot szeretné megfúrni. A csapat egyik fele ugyanis egy spanyol gálya tengermélyi maradványairól megszerezte, majd a hatóság által elveszejtette egy középkori kincs térképét. Amelyet most abban a bizonyos – természetesen – feltörhetetlen bankban őriznek Madridban. A képletet pedig tovább bonyolítja, hogy a bonyolult rablást a 2010-es labdarúgó-világbajnokság végjátékában tervezik végrehajtani. Ahol ugyebár – mint tudjuk, hisz ez már sporttörténelem – Spanyolország válogatottja győzedelmeskedett.
A szupercsapat vezetője, Walter (Liam Cunningham) leleményes ember, de a 80 éve feltörhetetlen gigászi páncélterem kirámolásához egy zseniális elmét keres. Ezt a koponyát a 22 éves angol diák, Thom (Freddie Highmore) személyében találja meg. Innentől pedig már csak az idővel kell harcolni, no, meg megfejteni az évszázados mérnöki rejtélyt.
Sokszor látott alapfelállásból kiindulva kiszámítható fordulatok sorjáznak a vásznon.
Danny Ocean és csapatának szelleme kísért, amit önreflexív módon többször meg is erősítenek az alkotók.
Sőt, a történet elején az ikonikus figura neve is elhangzik. Itt is van ügyeletes jó csaj (Àstrid Bergès-Frisbey), aki többször átveri a nagykutyákat. Ebben a filmben is szórakoztató a biztonságiak és az ifjú szuperelme közti macska-egér játék. Itt is halálosan lazák – bár kevésbé karizmatikusak – a színészek, miközben szinte folyamatos életveszélyben vannak.
A neves amerikai műfajelődhöz, Soderbergh 2001-es klasszikusához képest itt lényegesen több a logikai bukfenc és az elkent dramaturgiai megoldás. Mégsem mondhatjuk, hogy rossz film volna A briliáns csel. Balagueró alkotása ugyanis – még ha nem is váltja meg a világot, és a heist movie műfaját sem forradalmasítja – roppant tetszetős. Amitől jó ránézni, és akár bizonyos jeleneteit később is érdemes megtekinteni, az a kiváló technikai kivitelezés és a nagy átlagnál magasabb színvonalú színészi játék.
A fentebb már említett három figurán kívül ki kell emelni Sam Riley és Hose Coronado játékát. Mindketten fegyelmezetten, de fesztelenül, mindenféle manír nélkül hozzák, helyenként tenyérbemászó karaktereiket is.
A katalán direktor a teljes mértékben zsánerszabatos képi világú, plánozású és dramaturgiájú moziban a thriller elemekkel is operáló bankrablós krimi szövetébe finoman belevarrta a sportfilmek feszült, fokozásra épülő ritmusképletét. Ezzel plusz feszültségforrással ruházta fel az amúgy sem épp délutáni szieszta mellé való művet. A pergő tempóhoz remekül passzolnak Daniel Aranyo kékes-zöldes-szürkés képei és David Gallart vágó munkájának köszönhetően dinamikától duzzadó daruzások és drónfelvételek.
Balaguerótól soha rosszabbat, de azért reménykedjünk az Amíg alszol című munkájához mérhetően erősebb darabok újbóli eljövetelében!
