Kritika

Szeretettel Tőlem. Nekem. – A Francia Kiadás

francia kiadás french dispatch timothée chalamet

Hosszas várakozás után a hazai mozikban is elérhető Wes Anderson legújabb alkotása. A Francia Kiadással az amerikai indie-rendező eddigi munkásságának egyik legszemélyesebb darabját készítette el. Csak azt felejtette el, hogy egy alkotó nem magának, hanem a nézőknek készít filmet.

A cannes-i premier óta az a hír járja erről a filmről, hogy „egy szerelmeslevél az újságíráshoz”. Nos, ez részben igaz. Szerelmeslevél, csakugyan, de nem az újságíráshoz, hanem a film rendezőjéhez, Wes Andersonhoz. Ez a mű nem a nézőknek szól, hanem az azon munkálkodó díszlet és látványtervező brigádnak, akik a végeredményt látva jól megpaskolhatják a saját vállukat, hogy rá tudtak licitálni a rendező legutóbbi élőszereplős munkájának, A Grand Budapest Hotelnek a csodás látványvilágára. Természetesen most is lesznek olyanok, akik majd nagy buzgósággal védik meg ezt a filmet, hogy a vélt beavatottság-érzésüket megéljék, de ez csak egy valakinek okoz élvezetet: Wes Andersonnak.

A szerzői autofelláció nem ördögtől való dolog.

Egyszerűen vannak alkotók, akiknek nem elég, ha tele van a nevükkel a sajtó, vagy az emberek eleve mitizálják őket, ők még rátesznek egy lapáttal és a rajongók által kialakított személyi kultuszt még jobban felerősítik. Számos, többnyire erős szerzői kézjeggyel rendelkező alkotó csinálja ezt. Egyikük Quentin Tarantino, aki pályafutása eleje óta előszeretettel építgeti a saját mítoszát, Volt egyszer egy… Hollywood című epikus nosztalgiafilmje pedig maga a nagybetűs autofelláció.

És vajon nagy baj ez? Nem, ha a rendező úgy szórakoztatja magát, hogy közben a nézőkről sem feledkezik meg. A Volt egyszer egy… Hollywoodban Tarantino nem győz betelni magával, de közben ad is valamit: pazar látványt, nagyszerű színészi alakításokat, magukon túlmutató párbeszédeket, feszült, poénos, szomorú, egyszóval feledhetetlen pillanatokat és egy brutális akciójelenetet is. Ehhez képest A Francia Kiadás mindent Wes Anderson legfőbb fixációjára, a látványra tesz fel, a filmkészítés többi aspektusát pedig rövid úton kukázza.

francia kiadás french dispatch

Nem akarom elvitatni Wes Andersontól, ami az övé. Életműve a 2010-es évekig bezárólag számos nagyszerű alkotást tartalmaz. Filmes látásmódja – mely elsősorban a hatvanas évek európai modernizmusából merítkezik – egészen egyedi, csak rá jellemző stílusjegyeket is tartalmaz. Ám az elmúlt tíz évben aligha tudta meghaladni önmagát. Sőt,

munkássága egyre jobban azt az érzést kelti, mintha nem egy játékfilmet, hanem egy kifestőkönyvet, makettszettet vagy egy színdarabot szeretne készíteni.

A Francia Kiadás a rendező által különösen kedvelt ’60-as évek kulturális forradalmi lázában izzó Franciaországába kalauzolja a nézőt. Egy olyan korba, melynek szellemi hagyatéka Anderson munkásságára is nagy hatást gyakorolt, s melynek esztétikai felfogását mindennél többre becsüli. A központi helyszín egy fiktív francia kisváros, Ennui-sur-Blasé, ahol egy nagy múltú amerikai magazin helyi kirendeltségének, a Francia Kiadásnak a végóráiba nyerhetünk bepillantást. A főszerkesztő, Arthur Howitzer Jr. (Bill Murray) halálát követően a lap munkatársai egy utolsó, grandiózus kiadással idézik meg az újság fennállásának legemlékezetesebb cikkeit.

Innentől kezdve három, egymástól független epizódot követhetünk végig: az első egy börtönbüntetésre ítélt gyilkosból lett absztrakt festő (Benicio Del Toro) felemelkedésének története. A második a ’68-as diákforradalom idején játszódik, főhőse pedig a diákmozgalom Zeffirelli nevű szellemi vezetője (Timothée Chalamet), aki szexuális afférba bonyolódik a róla riportot író újságírónővel (Frances McDormand). A harmadik anekdota, egyfajta gasztrokrimi, melyben a helyi rendőrbiztos fiának elrablása és Nescaffier hadnagy (Stephen Park) zseniális konyhaművészete kerül a középpontba.

E három, kellően furcsa felütésű történet külön-külön való értelmezése komoly akadályokat állíthat a mozinézők elé. A börtönben alkotó absztrakt festő epizódjában még csak-csak pislákol a művészetet piacosító, arra csak befektetési formaként tekintő műgyűjtő közeg kritikája, ám mindez olyan halovány módon történik, hogy még beszélni sem érdemes róla. A második és harmadik epizód története ennél még inkább homályosabb, sőt, a tömény és gyorsan pergő párbeszédeknek hála egyenesen zavarosnak érződnek.

A fent említett epizódokat tehát nem a magvas mondanivaló, nem a narratív koncepció, inkább a helyszínként szolgáló fiktív kisváros, Ennui-sur-Blasé köti össze.

Wes Andersonnál persze megszokhattuk, hogy a történet helyett a látvány, illetve az aprólékos közegábrázolás dominál, s ez itt hatványozottan igaz. A történet központi szereplői nem a színészek, sokkal inkább az őket körülvevő város, melyet Anderson láthatóan a legnagyobb odafigyeléssel alkotott meg. A képekből árad az a fajta nosztalgikus-melankolikus hangvétel, mely A Grand Budapest Hotel ikonikus helyszíneit is emlékezetessé tette.

francia kiadás

Az esztétikusan kialakított, de mesterségesnek, „babaház-szerűnek” ható díszletek, a stilizált színvilág, a tűpontosan szimmetrikus kompozíciók és a szenvtelen színészi játék ezúttal is megjelennek. Legyen szó akár a Tenenbaum, a háziátokról, az Édes vízi életről, vagy az Utazás Darjeelingbe című alkotásokról, ezek az elemek általában a karakterek problémáiról, lelki folyamatairól is árulkodnak. Jelen film esetében a felsorolt eszközök azonban kevésbé képesek túlmutatni önmagukon. És, hogy miért? Részben azért, mert túl sok a felsorakoztatott karakter, részben pedig azért, mert nincs egy igazi főhős. Hiába vázolnak fel egy tucat érdekesnek ígérkező figurát, ha végeredményben egyikre sem szánnak elegendő mennyiségű időt. A Whitman testvérek vagy a Tenenbaum család tagjaiért izgultunk, mert egy világos lelki fejlődésen mentek keresztül. Ezzel szemben

A Francia Kiadás szereplői nem hús-vér figurák, csak egy rakás fura fazon, akik érzelemmentes arccal konstatálják a történéseket.

Az Anderson-filmeket jellemző jelenből való elvágyódás, múltba révedés, a „rossz korba születtem” életérzés itt is erősen tematizált, de ezt már annyiszor láttuk korábban, hogy nincs min meglepődni. A többnyire sárga és kék pasztell színeket viselő kisváros kopottas miliője a kulturális pangás, az unalmas hétköznapok érzését hivatott szimbolizálni, hasonlóan a jobb napokat is megélt Grand Budapest Hotel épületéhez. Árulkodó lehet a település, Ennui-sur-Blasé neve is, mely nagyjából annyit tesz: fásult unalom. Sajnos ez nem csak az álmos kisvárosban uralkodó kollektív életérzést, de a nézői élményt is remekül összefoglalja.

A cikk elején említettem, hogy ezt a filmet sokan úgy jellemezték: „szerelmeslevél az újságíráshoz”. Nekik üzenném, hogy tegyenek egy próbát a Spotlight: Egy nyomozás részletei vagy az Az elnök emberei című filmekkel. A Francia Kiadást nézve az ember vajmi keveset tud meg az újságírásról, de, ami még rosszabb, a filmnek még azt sem sikerül elérnie, hogy vonzónak, ne adj Isten fontos kultúrahordozó médiumnak mutassa be a nyomtatott újságírást.

A különböző történeteket az újságírók tolmácsolásában, folyamatos narráció mellett követjük végig. Az elhangzó dialógusok pörgősek ugyan, de fájdalmasan szárazak és híján vannak azoknak a kifinomult és szellemes nyelvi eszközöknek, amit egy nagy kaliberű zsurnalisztától elvárna a néző.

Anderson karakterei megállás nélkül anekdotáznak, de mondanivaló hiányában szavaik egybefüggő és üres locsogássá silányulnak.

Ez a film nem foglalkozik az újságírás társadalmi szerepének fontosságával, nem követi végig ennek a munkának az összetettségét, de még csak nem is mutat be érdekes vagy szórakoztató sztorikat – Wes Anderson világában ennek a hivatásnak a romantikája a vagányul kattogó írógépek zajában, a folyton füstölő cigarettavégekben, a fennkölt beszédstílusban és a zsurnaliszta munkával járó bohém életmódban merülnek ki.

A bemutatott éráról szintén nincs állítása a filmnek. Látjuk és érezzük, hogy a rendező a fél karját odaadná, ha egyik reggel a ’60-as években ébredne, de velünk nem sikerül megkedveltetnie ezt a korszakot. És ez különbözteti meg leginkább a másik nagy nosztalgiafilmtől, a Volt egyszer egy… Hollywoodtól. Tarantino és Anderson is a kulturális forradalomban pezsgő ’60-as évek iránti áhitatukat viszik vászonra, de előbbi arra használja a filmes eszköztárát, hogy autentikusnak ható atmoszférát teremtsen, míg utóbbi válogatott módokon idegeníti el nézőjét, így lehetetlenítve el az azonosulás bármely formáját.

A pazarul megálmodott díszletek egy ideig képesek ugyan elfedni a tartalmi hiányosságokat, de nagyjából a második történet elején nyilvánvalóvá válik a turpisság.

A Francia Kiadás olyan, mint egy bájos pékség kirakatában gőzölgő, rumos csokiban tocsogó kakaóscsiga. Megveszed, mert veszett jól néz ki, de az első harapás után rájössz, hogy belül szikkadt, mint a két napig kint felejtett kenyérbél.

Énekes Gábor

2017-ben csatlakoztam a Filmtekercs csapatához. Ugyanebben az évben szereztem meg a diplomám az ELTE-n, ahol a filmes szakirány mellett kommunikáció és médiatudományt tanultam. Bármely korszak, műfaj és alkotó filmjeit szívesen fogyasztom, főként, ha azok megosztó társadalmi kérdéseket, párkapcsolati dilemmákat, vallási témákat és az emberiség jövőjét vizsgálják.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés