Kritika

Majdnem felemelkedik – A gép

Ígéretes, letisztult, kivételesen életszerű akcióval kecsegtet, de nem meri egészen felvállalni: Gerard Butler főszereplésével készült A gép így nem tud feljebb emelkedni a (gyöngébb) középszernél.

Gerard Butler főszereplésével, Jean-François Richet (Az utolsó emberig) rendezésében A gép egy hollywoodi mércével mérve minimalista akciófilm, és csakis ezért érdekes. Koreográfia helyett (aránylag) realista összecsapások, tökéletes főhős helyett nehéz döntések: A gép csaknem felemelkedik az egyedi filmek sztratoszférájába, de végül erőtlennek bizonyul hozzá.

Gerard Butler – az egyetlen felismerhető név a stáblistán – egy katonai múlttal bíró, skót kereskedelmi pilótát játszik. Újévkor még egy utolsó utat elvállal, mielőtt hazatérne családjához, ám a cég költséghatékonysági okokból viharba irányítja, ott pedig eltalálja egy villám. Ami évente legalább egyszer eltalál mindenegyes gépet ezen a világon és utoljára 1971-ben származott belőle probléma; no, de ez a villám nem akármilyen ám, hanem forgatókönyv-villám: ki is kapcsolja a teljes repülőgépet (és nem árt neki semmi egyebet), hadd landoljanak szereplőink egy szeparatisták dúlta, kis, trópusi szigeten.

Velük van egy veszélyes rab, szintén katonai múlttal (á la Fegyencjárat). És a lázadók hírt kapnak a géppel érkező értékes túszjelöltekről. Versenyfutás indul az idővel.

A gép legizgalmasabb vonása, hogy mennyire földhözragadtnak tartja meg a lényegét jelentő akciót. Amikor közelharcra kerül a sor, ütések-rúgások helyett kétségbeesett birkózás alakul ki belőle;

amikor lőnek, az Michael Mannt idézően józan: fedezékek, pontos egyes lövések, semmi felesleges hősködés, és világosan elkülönül a profik és a gerillák stílusa.

Kevés a filmben a látványos jelenet, annál több benne az a fajta tépelődő cselekvés, amit az ember csak a helyzet szükségében és a lehetőségek szűkében lép meg. 

Éles a kontraszt a film előtt levetített trailerrel, a John Wick 4. előzetesével. Míg az a film egy akció-fantázia a lehető leglátványosabbra és legirreálisabbra koreografálva, és éppen ezért szemet gyönyörködtető, addig A gép ennek a teljes ellentéte: a földporosan és izzadtan is tetszetős jelenetek filmje.

Nagyon kár, hogy A gép attól függetlenül, hogy mennyire minimalista, még mindig szenved a hollywoodi forgatókönyvírás hátrányaitól.

Eladdig, hogy úgy tűnik, mintha ezt a filmet két forgatókönyvíró csapat dolgozta volna ki!

Az egyik bátor: vállalja, hogy a film végén homályban marad egy-két karakter sorsa; hogy nem igazán ismerjük meg az ellenfél motivációját, sem hátterét; vállalja a háború ködét (a csatatér fölött lebegő, mindent látó kamera helyett); és ami a legfontosabb: vállalja az esetlegességet (ellentétben a formulaszerű kiszámíthatósággal). Ez a megközelítés határozottan dicséretes. Ez a megközelítés teremti meg a film értékét: az ismeretlenre és a váratlanra épülő izgalmat.

De a másik csapat mintha mereven ragaszkodna a bevált forgatókönyvírói szabályokhoz. Nem meri elengedni a karakterbemutatást, a szituációk feloldását, a film végén (és csakis ott) kötelező érzelmet és egysoros záró-jópofizást. Ez a csapat írja bele talán mindegyik filmbe a tökfölösleges családi jeleneteket és futja le a kötelező „apa-gyere-haza-hozzám” köröket, és erőlteti bele a sztoriba a kifejezetten rémes repülőgéputas-sztereotípiákat. Így aztán ez a csapat éri el azt is, hogy összes erőfeszítése után még a leginkább körbeírt karakterek is sekélyesek, motiválatlanok maradnak.

A szűk száz percbe éppen úgy belefér a lassú, kényelmes felszállás, a gép bemutatása, a procedúra, a repülés a felhők között, mint ahogyan belefér az is, hogy aztán a film felétől, a leszállás utántól felpörögnek az események. És éppúgy belefér az is, hogy a helyzetek kiszámíthatatlansága miatt igenis van min izgulni akkor, amikor például egy szabadítási jelenet zajlik – mert ebben a filmben éppúgy elképzelhető az, hogy a túszszabadítás sikerül, mint az, hogy az utasok felét lemészárolják. Körülbelül attól függ, hogy azt a harminc másodpercet éppen a Jekyll-csapat vagy a Hyde-csapat írta-e.

De ahogyan a minimalizmust tönkreteszik a fantáziátlan forgatókönyvírói döntések, úgy vész bele a film lassan az érdektelenség ködébe.

Végül nem marad benne semmi emlékezetes. Semmi, amire két film múlva emlékeznénk: se egy jelenet, se egy csúcspont, se egy szép megoldás akár az akció, akár a karakterek terén; se egy mozdulat, vagy egy fintor, vagy egy szemvillanás, ami egy kicsit is beégne az emlékeinkbe. Ami izgalom átélhető, az csak a percnek szól: a váratlanságnak, nem pedig valódi érzelmi téteknek. (És az sem segít az érzelmi tétek hiányán, hogy Gerard Butler ezúttal az unottabb alakításai egyikét hozza, a többi színész pedig Butler mögött belevész a kavalkádba.)

Mindezzel együtt A gép jobb film annál, mint amire az előzetes alapján számítani lehetne. Realizmusa miatt egy egész kicsikét felülemelkedik a műfaj középszintjén és megpillantja a kék eget. Egy-egy másodpercre eszünkbe juttatja A sólyom végveszélybent és a Sicariót. De míg ezeknél a filmeknél az akciórealizmus tudatosan végigvitt stílus volt, A gép csak játszik vele, nem meri egészen felvállalni: és így agyonnyomja a sok beleerőltetett sablonmegoldás, mert a stúdió már megint nem bízott meg a nézőkben a forgatókönyvírói cukorkák bedobálása nélkül.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!