Kritika

(Nem) jobb nálunk – A Good Person

Újat mondani függőségekről és a gyógyulás rögös útjairól? Nehéz feladat, ha nem egyenesen lehetetlen. De néha – például az A Good Person esetében elég, ha az ismerősnek ható történeteket ítélkezés és túlzó drámaiság nélkül láthatjuk újra.

Hajszálon múlik, hogy Zach Braff (igen, a Dokik sorozat főszereplője Zach Braff) harmadik rendezése nem válik eggyé a megszámlálhatatlan drogos filmből, amely túlzó drámaisággal tele megpróbálja minél zsigeribben ábrázolni, mennyire nyomorúságos dolog a függőség, ezzel pedig ítélkezésre és undorra sarkallni a nézőit. Még szerencse, hiszen azt az ilyenekből már rég megtanultuk, hogy a kábszi rossz, értjük. Meg azt is, hogy néha jó(nak tűnik).

A témakörbe sajnos szomorú változást hozott az elmúlt pár évtized valósága, nevezetesen a OxyContin döbbenetes sebességű elterjedése Amerikában. A ’96-ban piacra dobott, vényköteles fájdalomcsillapító mára több százezer ember halálát eredményezte, és visszafordíthatatlanul bebizonyította, hogy bárkiből könnyedén függő lehet, elég hozzá egy kitartóbb fogfájás gyógyszeres (félre)kezelése is. Annak ellenére, hogy az opioidkrízis villámgyorsan tette tönkre milliók életét, csak az elmúlt években találkozhattunk a téma érdemi feldolgozásával a vásznon/képernyőn – az eddigi leghitelesebben és legmegrázóbban talán a Dopesick című sorozatban.

A napjainkban játszódó A Good Person keretét már egy olyan világ adja, ahol az opioidkrízis teljesen természetes dolog, szinte csak háttér.

Ebben a világban Allison (Florence Pugh) a tökéletes élet küszöbén áll: gyönyörű és sikeres orvoslátogató (na, vajon melyik gyógyszergyártónál?), rengeteg baráttal és egy csodás férfival készül az esküvőjére. Amikor leendő sogórnőjével és annak férjével épp a mennyaszonyi ruhapróbára tartanak, szörnyű balesetet szenvednek. Az autóból, melyet Allie vezetett egyedül ő jut ki élve, de ő is súlyos sérülésekkel.

Egy évvel később Allison minden szempontból a tökéletes ellentéte valamikori énjének. A világ elől bujkálva él, magányát csak anyja látogatása zavarja meg. Nincs munka, se férj, se barátok, se megkapó külső. Helyette félhomályos, kaotikus lakás van tele lomokkal, és OxyContin-függőség… amit persze egészen a mélypontig nem hajlandó elismerni.

De a baleset nemcsak Allison életét döntötte romokba, hanem három másik megtört embert is hátra hagyott. A valamikori vőlegényt, Nathant (Chinaza Uche), akit maga Allie hagyott el a bűntudata miatt, és aki azóta meglepő gyorsasággal új életet kezdett. A megárvult Ryant (Celeste O’Connor), akinek egyszerre kell megküzdenie szülei elvesztésével, a nőiségének, szexualitásának kibontakozásával és a kirekesztettségérzéssel. És Danielt (Morgan Freeman), aki miután Nathan nevelésében kudarcot vallott alkoholizmusa miatt, most – immár tíz józan évvel a háta mögött –  Ryan nevelésével próbálja jóvátenni korábbi hibáit.

Az A Good Person igazi története akkor kezdődik, mikor Allison épp Daniel AA csoportjába sétál be, és legnagyobb meglepetésére épp tőle kapja a legmélyebb támogatást és megértést. Ezek után furcsa szimbiózisban küzdenek meg a saját és egymás démonaival, amibe még az árván maradt lány is bekapcsolódik. Ez a történet, bár látszólag a gyógyuláshoz vezető (valójában soha véget nem érő) utat mutatja be,

valójában megannyi verzióban járja körül a gyászt, a bűntudatot és a megbocsátást, főként az önmagunknak való megbocsátást.

A film során persze rengetegszer látjuk a függőség különféle fázisait, de az esetek nagy részében meglepő letisztultsággal. A forgatókönyvet is jegyző Zach Braff helyenként a stilizált, szubjektivitásra törekvő jelenetekhez is folyamodott, amik sajnos elég stílusidegenné sikeredtek, de Florence Pugh alakításának hála még ezek is megkapóak és „élvezhetőek” maradtak.

Az igazán erős pillanatok azonban nem azok, amikor a nagy és szörnyű dolgok történnek, hanem a látszólag jelentéktelenek. A párbeszédek csendesek, visszafogottak, de erőteljesek, főleg mert egyszerű őszintességgel fogalmaznak meg mindannyiunkban bujdosó félelmeket – Morgan Freeman nagypapás bölcsességeivel megtűzdelve pedig különösen emlékezetessé válik egyik-másik.

Viszont egészen biztos, hogy csakis azért tud működni Braff filmje, mert két ilyen színészt láthatunk.

Freeman már egy ideje nem kapott olyan lehetőséget, amiben ennyire megmutathatja, milyen kaliberű színész is ő valójában. Pugh ezzel szemben az elmúlt évek egyik legmeghatározóbb színésznője, vagy jobban mondva jelensége. Míg a fiatalok számára afféle különc divatikon, a filmkedvelők szemében izgalmas, komoly színésznővé érett, aki sorra alakítja a különféle drámai karaktereket. Most tovább bővült az általa megformált „szenvedő nők” sora, de cseppet sem érezzük, hogy ugyanazt csinálná, mint bármikor korábban. A Fehér éjszakák horrorának, a Kisasszonyok korának és társadalmi elvárásainak vagy épp a Nincs baj, drágám! kapcsolati bántalmazásának elszenvedőjeként, és ezúttal a megtört, hétköznapi függőként is a maximumot hozza ki a rá bízott szerepből.

Az A Good Person mindemellett tele van váratlan, de gyengéd humorral, így abszolút szerethető alkotássá válik, még annak ellenére is, hogy nem sikerül a megfelelő ponton lezárni a történetet. Így az egész filmet átható visszafogottság egy indokolatlanul teátrális, drámai jelenetbe torkoll, ami nélkül sokkal őszintébb és egységesebb lehetett volna. Nem lesz hivatkozási alap, és valószínűleg sorsfordító filmélmény sem, de a kőkemény drámája ellenére is életigenlő és kedves üzenetek biztosan megmaradnak sokak fejében.

Nardai Dorina

Nardai Dorina a ZSKF szabad bölcsészet, majd az ELTE BTK filmtudomány szakán diplomázott. 2011 óta a Filmtekercs szerkesztőségének tagja. Specializációja a gender témák, a dráma, a krimi, a thriller, valamint a spanyol, francia, német és távol-keleti film.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com