Sosem volt egyértelmű számomra, hogy mi a börtönök funkciója. Betartatják velünk a törvényeket, megfélemlítenek velük? A rossz útra tévedt embereket megbüntetik, de megpróbálják újra a társadalomba integrálni őket? Vagy a börtön csupán egy olyan hely, ahova elzárjuk a veszélyes figurákat? Ric Roman Waugh legújabb alkotásában, A góréban (Shot Caller) az erkölcsi megrontás intézménye.
Az elítélt és a Csapda című filmek már bemutatták Ric Roman Waugh rendező sajátos kapcsolatát az igazságszolgáltatással. A törvény betűit nem bojkottálja, csupán az emberi tényező változóját építi bele történeteibe. A helyes út és a törvényes út közti különbség mellé elhelyez egy újabb választást: a szükséges utat. Ugyanis hősei rendre olyan szorult helyzetekbe kerülnek, ahol külső segítség nélkül, sokszor saját testi épségüket és szabadságukat kockáztatva cselekszenek a moráljuknak ellentmondva, rendre erőszakosan.
Pontosan ez történik A góré főszereplőjével is, a fehérgalléros bankár Jacobbal, aki egy ittas vezetés során bekövetkező balesete miatt hűvösre kerül. Jacob úgy lóg ki abból a környezetből, mint pitypang a sóderből, és már az elején meg kell hoznia egy kemény döntést annak érdekében, hogy ne kötözködjenek vele: klánt kell választania magának. Évek telnek, de Jacob nem kerül ki az intézményből, így elvág minden kapcsolatot családjával. Mire feltételesen szabadlábra helyezik, csupán egy célja van: leszámolni az őt megrontó bűnszervezet vezetőjével.
A rendező bevallottan trilógiának szánta az említett filmeket, és A góré a záródarabja a „börtönhármasnak”.
Waugh alaposan utánajárt az amerikai büntetőjogi rendszernek, és elsőre pesszimistának ható víziója nem tűnik a valóságtól elrugaszkodottnak. Végtelenül nyomasztó helyként mutatja be a börtönt, ahol semmi remény nincs, és a bűnbánás folyamata is teljesen elhanyagolható, csupán az intézménytől való félelmünk az, ami a törvényes úton tart minket. Az alapvetően tisztes emberek pedig mocskos rongyokként távoznak onnan, akiknek az élete már sosem jön egyenesbe.
Már Az elítéltben is érezhető volt, de Waugh egyik nyilatkozatában is szerepelt az állítás. Mikor megkérdezték a kaszkadőrből rendezővé avanzsált férfit, hogy mitől fél a legjobban, ő nem a különböző veszélyes jeleneteket említette, hanem a börtönbe kerülést. Ennek a kijelentésnek megfelelően mutatja be a helyet, ahol néha nem elég a kisebbik rosszat választani, és ahol a társadalomtól való szakadékod csak mélyül. Más helyzetekben, ha leérsz a tó aljára, onnan elrugaszkodhatsz – itt beleragadsz a homokba.
Waugh fehér férfi, és ezáltal, ha börtönbe kerülne, valószínűleg kénytelen lenne a neonácik közé állni, ahogyan hősei is teszik. Nincs jó választás.
Jacob története emberileg rendkívül izgalmas. A Trónok harcával befutott Nikolaj Coster-Waldau pedig tökéletes választás volt a szerepre, mert könnyedén, de nem túljátszva alakítja a karakter mindkét énjét. Megszakad a szívünk érte, de a rendező nem helyezi az ártatlanok közé. Többször is elidegenedve érezhetjük magunkat tőle, amikor valami ocsmányságot cselekszik. Jacobot tényleg lerántotta a börtön a sárba, és az ott meghempergetett figura szabadon bocsátása után már nem fél meghozni a kockázatos döntéseket.
A góré inkább egy izgalmas karaktertanulmány, mintsem egy kimagasló film. Waugh sajnos nem egy olyan rendező, aki vizuális történetmeséléséről híres. Inkább az található meg nála, ami rengeteg nagy alkotóból hiányzik, mégpedig a morális dilemmák beható ábrázolása. Szokványosan megrendezett, lassan hömpölygő két órát szánt nekünk Jacob bemutatására, ami sokaknak lehet, hogy megfelelő, én egy idő után feszültebb tempóért kiáltottam.
Ha lehet, Az elítéltnél még lesújtóbb hangulatú filmet kaptunk, mert ott még volt esély arra, hogy hősünknek lejár a büntetése. Addig A góréban mindegy, hogy lejár-e vagy sem, a börtönéletmód ott él továbbra is a fejünkben, és nincs kilépés az elménk rácsai mögül.
