Ridley Scott, Lady Gaga, Adam Driver, Gucci, gyilkosság – A Gucci-ház ígéretes hívószavakkal dolgozik, mégsem váltja be a hozzá fűzött reményeket.
A Gucci-ház azon kevés film közé tartozik, amelyiknek már az előzetese extázist váltott ki: szállóigévé váló mondatok, Halloween-jelmezként felkapott kosztümök, kikockázott gifek kísérték az útját. Ám ahogy sajnos gyakran előfordul, kiderült, hogy a legcsípősebb mondatokat mind ellőtte a trailer, illetve maga a mű nem is olyan harsány, polgárpukkasztó, sűrű és szórakoztató, mint ezek alapján vártuk. Pedig a Gucci-házé valóban filmre illő történet: kalandos karrierutak, árulások, kisemmizések, gazdasági hullámhegyek és hullámvölgyek, valamint az obligát gyilkosság kísérte a divatcég útját, ebből pedig könnyen lehetett volna egy hisztérikus, pofátlanul szórakoztató és húsba vágóan drámai művet is kerekíteni. Ridley Scott filmje viszont csak részsikereket ért el: miközben A Gucci-ház bővelkedik az emlékezetes jelenetekben, érdekes gondolatokat indít be, néha fergeteges a humora és végig hozza a szükséges korszellemet, egyenetlen hangvételű, lyukacsos forgatókönyvű és zavaros mondanivalójú alkotás.
Ridley Scott nem először fordul a burzsuj világ felé: néhány éve A világ összes pénze is egy botrányos(an gazdag) család történetét dolgozta fel. Másfelől pedig a rendező a pályája során rendszeresen mutatott fel erős, határozott, öntörvényű nőket (A nyolcadik utas: a Halál, Thelma és Louise, G. I. Jane). Sokakból elismerő szavakat váltott ki Scott munkatempója az elmúlt hetekben, hiszen az idén 84 éves rendező két hónapon belül két filmet mutatott be: a szintén Adam Driver főszereplésével készült Az utolsó párbaj ugyan egészen más kontextusban, de szintén a férfi-női dinamikát, az ebből fakadó problémákat érinti.
A Gucci-ház tehát többszörösen otthonos terep lehetett Scott számára, azonban a filmje túl széttartó és súlytalan lett, ami elsősorban a forgatókönyv egyenetlenségeinek tudható be.
A Gucci-ház két forgatókönyvírója a tapasztalatlan Roberto Bentivegna és Hullámok hercegéért Oscar-jelölt, de ritkán író Becky Johnston volt, akik Sara Gay Forden dokuregénye alapján dolgoztak. A film első fele még meggyőző és hatásos: Patrizia Reggiani prolisága, Maurizio Gucci jófiúsága és kettejük között fellobbanó szerelem működik, ahogy a családi viszonyok feltérképezése is plasztikus, a manipuláció kezdete pedig érdekfeszítő. Az idill megbomlása, a dolgok rosszra fordulása viszont már lélektanilag kidolgozatlanabb, pedig ekkor, a sötétség terjedésével lenne igazán tanulságos és drámai a család romlásba dőlése.
A film tulajdonképpen excentrikus csodabogarak portréin keresztül igyekszik képet adni – de pontosan miről is? A divatvilágról, az üzleti életről, a szerelem természetéről vagy a családok működéséről? Talán még leginkább az utóbbit valósítja meg sikeresen A Gucci-ház, mégsem egyértelmű, hogy végeredményben mi volt a film célja, mit akart mondani ezzel a történettel. A forgatókönyv a soktagú Gucci-család életét két apa és két fiuk, valamint Patrizia játszmájává egyszerűsíti: köztük a vetélkedés, a széttéphetetlen, mégis meggyalázott családi kötelékek szolgáltatnák a drámai muníciót. A karakterek felmutatásán túl viszont Scott munkája hullámzó abban, hogy mikor mennyire kerülünk közel a figurákhoz, ezáltal mennyire értjük meg a motivációikat, érzéseiket. Patrizia látszólag egy ambiciózus, pénzéhes nő – de vajon tényleg csak ennyi? Valódi szerelem fűzi a Gucci-örököshöz, vagy csak a csillogás és a társadalmi státusz vonzza?
Azt pedig még a Wikipedia-szócikk is átélhetőbben magyarázza el, hogy miért gyilkoltatta meg a volt férjét húsz év házasság és egy válás után.
Ugyanígy Maurizio is részben kiismerhetetlen marad: a tutyimutyi jófiú (Adam Driver kiskutya vigyorral játssza végig a filmet) mikor kap vérszemet a feleségétől és fordul át nagyzoló manipulátorba és fehérgalléros bűnözőbe? Mikor és miért romlik meg a furcsa pár házassága? Bár tesz rá kísérleteket, A Gucci-ház abban sem elég ügyes, hogy kiélezze a család kapcsolatainak állapota és az üzlet ezzel párhuzamos hullámzása közti párhuzamokat vagy ellentéteket.
Igaz, a színészek mindent megtesznek, hogy életben tartsák a tüzet, ám ahányan vannak, ezt annyiféleképpen csinálják. Lady Gaga ismét bizonyít színészként, mellé pedig igazi nagyágyúk ugrottak be haknizni. A Gucci-házról elterjedt, hogy egy akcentusfilm, és valóban (lehetőség szerint feliratosan nézzük meg!) – de míg Adam Driver néhány olaszosan elnyújtott szótaggal, realisztikusan játszik, Al Pacino pedig finom iróniával, távolságtartással és játékosan kiszólogatva formálja meg a karakterét, addig Jared Leto szavakkal alig leírható szélsőségekbe veti magát, fejhangú nyöszörgése nehezen felejthető. Azonban olyan, mintha mindannyian egy másik filmben lennének, a különböző játékstílusok, szerepfelfogások és stratégiák fokozzák A Gucci-ház hepehupásságát.
Az olasz dizájnerek ’80-as évekbeli felfutása igazi sztárrá tette a márkák arcait,
és nem a Gucci-család volt az egyetlen, ahol a siker és hírnév kivívása tragédiába torkollott. Két évvel Maurizio Gucci meggyilkolása utána Gianni Versace is hasonló sorsra jutott, az ő történetét nemrég az American Crime Story második évada (The Assassination of Gianni Versace) dolgozta fel. Mindkét mű flashback szerkezetet használ: ismerjük a végeredményt, a kérdés csak az, hogyan jutunk oda. A több idősíkot mozgató sorozat a címéből adódóan a nyomozásnak és a pszichologizálásnak is nagyobb teret szentel, A Gucci-ház pedig Maurizio és Patrizia felemelkedéséről szól, a gyilkosság csak egy elkerülhetetlen végpont. Tudjuk, hogy ez a történet vége, még sincs az az érzésünk, hogy minden út ide vezet, amit a kapkodós befejezés is aláhúz.
Ráadásul a film azt a magas labdát sem üti le, hogy egy villanásig maga Versace is felbukkan benne. (Ugyanígy azok az önreflexív momentumok is kiaknázatlanok maradnak, hogy A Gucci-ház mellékszereplői között megjelenik Tom Ford, aki azóta filmrendező is lett, Maurizio apja, Rodolfo a színészi karrierjéről mesél, egy álomszerű jelenetben látjuk, ahogy Sophia Loren ellátogat egy Gucci-üzletbe, az az obszcén összefüggés pedig szintén titokban marad, hogy a mellékszereplő Salma Hayek férje jelenleg a Gucci tulajdonosa).
Míg az American Crime Story alkotója, Ryan Murphy híres a camp stílusáról, ami illik is a csicsás Versace-termékekhez, Ridley Scott nem tudta eldönteni, hogy a filmje inkább őrült vagy drámai legyen.
Pedig egy túlzóbb stílus jól állt volna neki, ami csíráiban meg is jelenik: a hangulatfestés, a klipszerű zenés jelenetek működnek, de Scott mindig befékez, mielőtt igazán átadná magát a giccsben fürdőzésnek. Vagy akár a magamutogatás és a drámaiság ötvözésére is láthattunk példát az elmúlt években: A kedvenc excentrikussága semmit nem von le a tragikumából, Scottnál pedig a két törekvés inkább egymás ellen dolgozik. A Gucci-házzal nem az a probléma, hogy két és fél órás, hanem hogy még ennyi játékidő sem elég ahhoz, hogy egységes színvonalon és stílusban mutassa be a família hányattatásait. Egy minisorozatban talán minden életesemény egyforma súllyal jelenhetett volna meg, szebb ívet kirajzolva Patrizia és Maurizio elátkozott románcából.
