Kritika

Félresiklott szupervonat – A gyilkos járat

Kelet és nyugat találkozásáról már számtalan film született, a felkelő Nap országának alvilága pedig mindig jó táptalaj egy izgalmas akciófilmhez. Michael Douglas, Dolph Lundgren, Jean Reno és Tom Cruise után most a korosodó Brad Pitt teszi próbára magát a japán kulturális tengerben. Elég éles mindehhez A gyilkos járat (Bullet Train) alkotóinak katanája?

A japán fővárosból, Tokióból vonat indul Kiotóba, fedélzetén egy értékes aktatáskával. Katica (Brad Pitt), a mentális gondokkal küzdő profi bűnöző és bérgyilkos azt a feladatot kapja főnökétől, hogy szerezze meg a táskát és annak tartalmát. A rutinfeladatnak tűnő vállalkozás azonban nemsokára nem várt fordulatot vesz. A száguldó vonaton ugyanis semmi és senki sem az, mint akinek elsőre látszik, ráadásul nem egyedül Katica pályázik a főnyereményre. Akad itt bérgyilkos páros (Aaron Taylor-Johnson és Brian Tyree Henry), elsőre szende kislánynak tűnő szociopata (Joey King), a jakuzába beépült orosz maffiózó (Michael Shannon), és a sor nem ér véget.

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

A vonat minden állomáson pontosan egy percre áll csak meg, belsejében pedig egyre forr a légkör.

Hollywood és a nyugati filmgyártás régóta imádja a Keletet, különösen Japánt. Az országban különös módon keveredik az ősi hagyomány a progresszív modernizmussal. A ’80-as évekre teljesen maguk mögött hagyták a II. világháború okozta pusztítást és nemcsak technológiájukkal törtek be a nyugati világba, hanem kulturálisan is. A szamurájfilmek, Godzilla, a mangák, animék és a videojátékok térnyerésével Hollywood is egyre nagyobb fantáziát látott abban, hogy Japánt, illetve a japán kultúrát válassza filmjei settingjének. Michael Douglas Ridley Scott Fekete esőjében nyomozott a jakuza után, míg Dolph Lundgren Brandon Lee-vel karöltve hősködött Los Angeles ázsiai negyedében, a Leszámolás Kis-Tokióban című filmben. A régebbi korok világát Az utolsó szamuráj vagy a 47 ronin dolgozták fel, melyben a szamurájerkölcsöt állították középpontba, de Tarantino Kill Bill filmjei sem nélkülöztek a pengeéles katanákat. A keleti kalandból az európai filmgyártás is kivette a részét, gondoljunk csak a francia készítésű Taxi 2.-re, vagy a Wasabi: Mar, mint a mustár című komédiára Jean Reno-val a főszerepben.

A Deadpool 2. rendezője, David Leitch Iszaka Kotaro 2010-es Mariabitoru című regényében látta meg a lehetőséget. Bár szamurájkardokból, jakuzákból nem szenvedünk hiányt, a szereplők jó részét az adaptáció kedvéért japánról amerikaira cserélték (hasonlóan a Páncélba zárt szellem élőszereplős feldolgozásához). A direktort leginkább a regény alapszituációja ragadta magával: a gyorsan robogó luxusjármű lényegében egy lezárt cső, melyet megtölthetünk különös karakterekkel, amit összerázva érdekes eredményre jutunk. A Száguldó erőd című film receptje még akkor is jól működhetne, ha nem egy klasszikus akciófilmről, hanem egy akcióvígjátékról beszélünk. Csakhogy itt nem ez történik.

A film sajnos hemzseg az erőltetett poénoktól, a viccesnek egyáltalán nem nevezhető, szekunder szégyenérzetet okozó dialógusoktól. Brian Tyree Henry karaktere például megszállottan rajong a Thomas, a gőzmozdony című animációs meséért, melyre ő életvezetési tanmeseként tekint.

Ha valaki ivós játékba kezdene, melynek témája a pöfögő animált karakter emlegetése lenne, könnyen Zacher Gábor toxikológiai kórtermében találhatná magát mire lepereg a film 126 perce.

Az is látszik, hogy a színészek sem igazán tudnak mit kezdeni a szájukba adott kínos sorokkal, és mintha az esélytelenek nyugalmával játszanák szerepüket. Brad Pitten egyértelműen látszik, hogy erőltetett jókedvvel próbálja túltenni magát Katica szerepén, és legszívesebben visszamenne Damien Chazelle-hez kávéreklámot forgatni. Ez egyébként minden szereplőre igaz a filmben, így a színészek közötti kémia is hagy maga után kívánnivalót. Néha olyan, mintha magukban beszélnének, hiába látjuk őket társaságban. Az igazi probléma viszont az, hogy a szituációk nem a film hősei számára kellemetlenek vagy furcsák, hanem nekünk nézőknek, hogy ezt vagyunk kénytelenek nézni a jegyünk áráért.

Be kell látni, hogy alapos, vicces, de mégis mély és többrétegű párbeszédek írásában nem lehet mindenki olyan, mint Tarantino. A dialógok sajnos nem mélyítik a karaktereket, és a cselekményt is gyakran helyben toporgásra késztetik. Jó kitörési lehetőség lehetne, az ok-okozati összefüggések, és már-már karmatikus események bemutatása, ám az össze-vissza flashbackek inkább a film lendületét törik meg.

Még rosszabb a helyzet, amikor A gyilkos járat egy ponton elkezdi magát komolyan venni, és az addigi megátalkodott baromkodás helyett inkább drámai hangulatot akar teremteni. Mielőtt azonban ezt teljesen levetné magáról a vászon, visszakapcsolunk a korábbi hülyéskedésbe, és az addig kínosnak számító humor menti meg az alkotást attól, hogy saját kardjába dőljön.

Talán egyedül a látványra nem lehet panaszunk:

a fényképezés és a vágás jól kiegészíti egymást, melyhez jól illeszkednek a japán nyelvre fordított világslágerek, mint a Stayin’ Alive vagy a Holding Out for a Hero. Olykor viszont már ebből is túl sok, és a spektákulum már túlságosan videoklipes és kapkodós. A 18-as karika megérdemelt, a film véres és nyers, de mégis karikatúraszerűen ábrázolja az erőszakot. Némi meglepetést okozhatnak a film cameo jelenetei, de túl nagy megfejtésekre itt sem kell számítani.

A gyilkos járat viszont továbbra is küzd egy olyan fogyatékossággal, amivel már a fentebb felsorolt Japánban játszódó filmek is rendelkeztek. Tovább mélyíti azokat az előítéleteket, melyek a távol-keleti országról élnek a nyugati ember fejében. Mindez valószínűleg teljesen másképpen történt volna, ha meghagyják a regény japán karaktereit, vagy ha a könyvet az ázsiai ország lakói dolgozzák fel. Természetesen egy amerikai pénzből készülő film esetében nem várható el, hogy japán színészeket tegyen a legfontosabb pozíciókba, ám az ázsiaiakat itt méltatlanul száműzik a saját terepükön, miközben primitíven egyszerűnek állítják be őket.

A főszereplő ismételten a nyugati ember (annak sajátosan gyarmati örökségével), aki próbálja magát kiismerni a titokzatos keleten, mely valójában nagyon távol áll a valóságtól. Az ilyen filmeknek éppen az adhatna egy érdekes kitörési lehetőséget, ha az őslakos népesség szempontjából láttatná az idegeneket, és szembesíti őket hamis elképzeléseikkel.

Nem arról van szó, hogy ne lehetne viccet csinálni más nemzetek jellegzetességeiből, a mindenhol a fényképezőgépet kattintó japán turistákból, a szögletes kiejtéssel beszélő oroszokból vagy a temperamentumos latinokból. Az viszont igenis visszás, ha Hiroyuki Sanada folyamatosan csak nindzsát és szamurájt játszik minden egyes nyugati filmben amelyben feltűnik, és nincsen ennek az ábrázolásnak ellenpólusa a mainstream mozivilágban.

Képzeljük el, milyen lenne, ha az amerikaikat csak John Wayne típusú westernhősök, az európaiakat pedig Mr. Bean reprezentálná a Kelet felé.

A gyilkos járat tehát több sebből is vérző darab, mely inkább csak kínos feszengést okoz nézőjének, minthogy tartalmas kikapcsolódást nyújtson. Túlnyújtott hossza, erőltetett párbeszédei, karakterei és szituációi izzadságszagúak, Japán pedig sablonos mellékszerepbe szorul, miközben helyszínt és színészeket biztosít a nyugati filmeseknek. Inkább poroljátok le a Fekete esőt, vagy a Leszámolás Kis-Tokióbant, nem is beszélve a Kill Billről (persze ezeket is a már említett fenntartásokkal kezelve)! Ez a vonat, nemcsak rossz vágányon jár, de csúnyán ki is siklott Thomasszal, a gőzmozdonnyal együtt.

Gueth Ádám

Gueth Ádám 2017-ben csatlakozott a Filmtekercshez. Mióta 5-6 évesen először látta a Jurassic Parkot, vonzza a filmek világa. 2016-ban a Károli Gáspár Református Egyetem történelem szakán szerzett mesterdiplomát. Később, 2020-ban az ELTE BTK Szabadbölcsészetének filmtudomány szakirányán szerzett BA oklevelet. Főállásban dolgozik egy helyi lapnál, mellette pedig több filmes portál és blog állandó és vendégszerzője. Elsősorban a történelmi, a háborús és a science-fiction műfaj érdekli, szívesen elemzi történelmi filmek valós hátterét és igazságtartalmát. Kedvenc rendezői között találhatjuk Steven Spielberget, Ridley Scottot, Quentin Tarantinot és Stanley Kubrickot.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
2 hozzászólás
Oldest
Newest Most Voted
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés