Kritika

Szárnyalna, de szárnyaszegett – A győztes gól

Taika Waititi rokonszenves, magyar szívvel is átélhető sportfilmje egy nagyot álmodó fociválogatottról mesél, miközben a műfaj kliséit is igyekszik kifigurázni. A győztes gól pedig – állítson bármit is a hazai kultúrharc – épp olyan könnyed, pozitív, kis semmiség lett, mint a sztori középpontjában álló, amerikai szamoai focicsapat.

Javában zajlik Magyarországon a kultúrharc. A decemberi összecsapás esetében a jobb térfélen, hazai színekben egy igazi, nemzeti értékeket közvetítő, történelmi filmet láthatunk fűre lépni. A Semmelweis pedig még úgy is a meccs esélyesének számít, hogy konzervatív történetszövésével és szépelgő képi világával meglepetést biztosan nem okoz a pályán – legalábbis Kincsem-féle steampunk trükköket ne várjunk tőle. A bal oldalon játszó ellenfelet azonban még úgy sem szabad lebecsülni, hogy cselekménye egy teljesen esélytelen fociválogatottról mesél. Taika Waititi új filmje, A győztes gól ugyanis komoly veszedelmet hordoz magában: soraiban tud egy olyan titkos ászt, aki a futballtörténelem első transznemű játékosa a nemzetközi porondon. De hát a mozi is egy olyan sport, ahol sok minden a színfalak mögött, papíron dől el! A hazai Korhatár Bizottság tehát biztos, ami biztos alapon egy 18-as karikával oldotta meg, hogy csak egyetlen, szűkebb szektorba válthassanak jegyet az idegen csapat szurkolói.

A korlátozás azért is fájó, mert A győztes gól nagyot álmodó, és azt meg is valósító válogatottjának története

bizonyos szempontból mutat némi hasonlóságot az EB-re kijutó magyar futballcsapattal, és egyfajta bemelegítésként erőt lehetne meríteni a film játékszeretetéből.

Mert emlékeztetnék minden magyar sportrajongót a 2013-as évre, amikor hazánk nemzeti tizenegye 8:1-es vereséget szenvedett Hollandiától annak ellenére, hogy a szövetségi kapitányunk „látott előrelépést a csapat játékában.” A népharag úgy reagálta le a történelmi zakót, hogy Egervári Sándor szavai nyomán megszületett egy új, magyar fröccsfajta. És lám, 10 évvel – és megannyi 8:1-es arányú „Előrelépés” fröccsel – később Magyarország válogatottja pótselejtező nélkül, tudatos építkezéssel jutott ki az Európa-bajnokságra.

Valami hasonló történt a csendes-óceáni térségben elhelyezkedő Amerikai Szamoával is. Az USA külbirtokának számító, mindösszesen 7 szigetből álló szigetcsoport nemzeti tizenegyéről nem is hallott senki egészen addig, amíg 2001-ben pályára nem léptek a kontinensnyi Ausztráliával szemben. Dávid és Góliát küzdelme azonban nem éppen a Bibliának megfelelő véget ért:

31-0-ra győztek az ausztrálok, Amerikai Szamoa pedig minden idők legsúlyosabb vereségével került be a futball történelemkönyvébe.

13 évvel később azonban nekik is sikerült lemosniuk a gyalázatot, – no, persze nem egy kontintensviadalra való kijutással, de – a Tonga elleni, 2:1-es sikerrel 30 meccsnyi vereségsorozat után megszerezték történetük első győzelmét. A megmosolyogtató dicsőséget csak fűszerezi, hogy a vágyott eredményt úgy sikerült elérnie Amerikai Szamoának, hogy a kapuban ugyanaz a főállású szakács védett, aki anno 31 gólt bekapott, a hátvédsort pedig a nemzetközi futball történetének első transznemű játékosa, Jonny Saelua erősítette. A nagy csoda hátterében ráadásul egy olyan anyaországból igazolt, fehér edző (Thomas Rongen) állt, akinek – a korábbi 13 évvel szemben – 1 hónap elég volt ahhoz, hogy gatyába rázza a csapatot.

Ezt a történetet dolgozta fel 2014-ben két angol filmes a Next Goal Wins című dokumentumfilmben, de a kitartó, csak a vereséget ismerő focicsapat sztorija nagyjátékfilmre is kívánkozott. A győztes gól simán válhatott volna egy olyan teljesítménycentrikus hollywoodi sportfilmmé, ami sokadjára mondja fel a talpra állás és az önmegvalósítás amerikai álmának meséjét egy „fehér megmentővel” a háttérben. Taika Waititi kezében azonban némileg változott a felállás, az új-zélandi csodagyerek ugyanis végtelenül pozitív és emberséges világlátásához, egyúttal saját szerzőiségéhez igazította a hihetetlen eseményeket.

Taika Waititi egyszerre korunk Charlie Chaplinje és a filmvilág legderűsebb trollja, aki rendre perifériára szorult, outsider figurákat kedveltet meg a közönséggel, miközben egyetlen ikonikus személlyel vagy műfaji hagyománnyal kapcsolatos szabályt sem tud komolyan venni. Életművében humorforrássá vált már Michael Jackson (Boy), Adolf Hitler (Jojo Nyuszi) és egy skandináv istenség (Thor) is, de kezei között olyan műfajok is burleszkszerű gegek és/vagy jellemkomikum tárgyává váltak, mint a vámpírfilm (Hétköznapi vámpírok), a gengszterfilm (Vademberek hajszája) vagy a kalózfilm (A zászlónk halált jelent).

Ráadásul mivel Taika Waititi a mérgező maszkulinitás érzékeny lelkű ellenfelének tűnik, ezeket a „férfiasnak” mondott műfajokat és szereplőket – ha nem is heréli ki, de rendre – megfosztja erejük teljétől.

A győztes góllal most a sportfilmek kerültek sorra, és a rendező már a keretes szerkezettel egyértelműen jelzi, hogy a nyertes meccs hiteles rekonstruálása éppúgy nem érdekli, ahogy a műfaji szabályok betartása, de talán maga a sport sem. A vásznon egy, a szigetcsoport bolondjának tűnő pap – akit Taika Waititi maga alakít – meséje fog megelevenedni: hitről, traumakezelésről és boldogságkeresésről.

Eleinte csak az tűnik fel, hogy egymást követik a labdarúgást nevetségessé tevő gegek: például a szamoai tréner fontosabbnak tartja a műesések gyakorlását, mint az erőnléti edzést; van olyan válogatott labdarúgó, aki igazából csak becsúszni tud. Idővel azonban a sportfilmes műfaj jellegzetes motívumai is a rendezői élcelődés kereszttüzébe kerülnek.

Az óriási tét és a szinte üres lelátók kontrasztja éppúgy jól működő humorforrás, ahogy a Rockyt idéző csúcsra futás végkimerülést okozó hatása.

Taika Waititi szívesen rombolja a sportfilmes narratívát is. A valóságban a 30 vereségből álló szériája alatt Amerikai Szamoa azért szerzett 12 találatot (miközben 229-et kapott!), a filmben azonban a csapat történetének első rúgott góljára hajtanak a játékosok – tehát nem a győzelem az elsődleges céljuk. A nagy meccs hősies küzdelmét pedig nem élőben látjuk megelevenedni, hanem a szamoai labdarúgás ájultan heverő elnöke hallgatja végig, ahogy az egyik játékos utólag elmeséli és vélhetőleg kiszínezi a fordulatokat. (A mérkőzés korabeli összefoglalóját megnézve Taika Waititi egyébként nemcsak a gólok jellegét, hanem a gólszerzők kilétét is megmásítja a komikum egységessége és az elfogadásra ösztönző mondanivaló érdekében.)

Sportfilmes léte ellenére tehát az erőt, magabiztosságot és győzelemre születettséget sugárzó, hagyományos férfiképnek nyomát sem találjuk a filmben.

A szamoai futballvilág szereplői mind-mind karikatúraszerűen elrajzolt férfiak.

A csapat eredeti edzője, Ace (David Fane) bocsánatot kér, mielőtt leszidja játékosait, a sportelnök (Oscar Kightley) családjában az asszony hordja a nadrágot, a helyi rendőr (Semu Filipo) pedig Rambo néven üldözi a gyorshajtókat, holott az egész szigeten 30 mérföld/óra a legnagyobb megengedett sebesség. A Michael Fassbender alakította, traumával küzdő amerikai edző ugyan eleinte a mogorva agresszió és az alkohol segítségével kommunikál a győzelem kizárólagossága érdekében, de végül neki is be kell látnia, hogy az elfojtás helyett az érzelmek megélése és kimondása a célra vezető út. A csapatsportok kulcspontjának számító melldöntögető nagymonológ így aztán teljesen elveszíti hadba hívó jellegét.

Amerikai szemmel a sportfilmes műfaj maszkulinitását zárójelezi a forgatókönyv által választott sport is, hiszen az USA-ban a labdarúgás méltatlanabb sport a csonttörő ütközésekkel terhelt amerikai focinál. Ráadásul a csendes-óceáni szigetcsoport elsősorban az amerikai focinak és a szintén erőalapú pankrációnak (pl. Dwayne Johnson) ad élsportolókat. Nem véletlen tehát, hogy A győztes gól tetőpontján Taika Waititi a Minden héten háború ikonikus öltözői beszédét is irónia tárgyává teszi.

És talán ezen a ponton érdemes letisztázni, hogy a magyar Korhatár Bizottság által kiszúrt, és 18-as karikával megbélyegzett, transznemű karakter sem valamiféle LMBTQ-propaganda keretében került a filmbe. Jonny Saelua, avagy Jaiyah egyrészt valóban a válogatott tagja volt, másrészt pedig az is tény, hogy az óceániai szigetcsoport évezredes kultúrájának szerves része a nonbinaritás mint létező harmadik nem elfogadása. A szamoaiak „fa’afafine” néven hívják a társadalom azon tagjait, akik biológiai értelemben férfiak, azonban gyerekkoruk óta lányosan viselkednek, ezért nőként is nevelik őket.

Amerikai Szamoa tehát meg is sértődhetne Magyarország eltiltással felérő hivatalos magatartásán.

Annyit azonban érdemes megjegyezni, hogy Jaiyah figurája – akit a szintén nembináris Kaimana alakít – egyszerre hívatott a szigetcsoport miliőjét árnyalni, és a toleranciára nevelés üzenetét kifejezni. A sportoló ugyanis a nemzeti tizenegy egyenrangú tagja, a forgatókönyv pedig – bár egy gólpasszal és egy utolsó pillanatos mentéssel valóban a mezőny legjobbjának választották Jonny Saeluát – egyértelműen a nembináris karakter javára írja át a meccs sorsdöntő pillanatát. A valódi hiba mégis inkább az, hogy Jaiyah alig életszerűbb figura, mint karikatúraszerű csapattársai – „fa’afafine-”ként elsősorban a hihetetlen óceániai attrakciók egyikeként működik.

A győztes gól legszimpatikusabb része mégis az a lazaság, amivel az új-zélandi Taika Waititi és a szamoai színészgárda az eleve szenzációnak számító amerikai külbirtokot ábrázolják. Miközben a világ jó része azon őrlődik, miképpen ragadják meg a különböző őslakosok vagy kisebbségek mozgóképes reprezentációját, ez az óceániai csapat öniróniával fordul saját mindennapjai felé: a film talán legjobb poénja, hogy 35 percnyi repülés után jetlagre hivatkoznak az elfuserált játékosok, tudniillik Szamoa mentén húzódik a nemzetközi dátumválasztó vonal. Élhetőség, nyugalom és pozitivitás tekintetében A győztes gól egy turisztikai imázsfilmmel is felér Amerikai Szamoa számára.

Árnyalni azonban itt is érdemes Taika Waititi filmjének megítélését. A győztes gól miliője valójában egy archetipikus világ: a filmbeli Szamoa éppolyan vonzerővel közvetíti a perifériaterületek egzotikumát, az életörömöt és a szabadságot, mint Az angol, aki dombra ment fel és hegyről jött le walesi falucskája, a Jég veled! Jamaicája vagy a Brazilok Acsája.

A győztes gól egy jóleső utópiát kínál, ahol a leglúzerebb kisember is elnyeri méltó jutalmát.

Ekképpen pedig hiába figurázza ki az új-zélandi rendező a sportfilmes műfaj eredendő férfiasságát és az amerikai álom teljesítményközpontúságát, ha közben egy másik, már sokszor látott történetet mesél újra: a jobb napokat látott mentor és a szedett-vedett csapat hitet adó meséjét (Kerge kacsák, Jég veled! stb.)

A győztes gól tanulsága mégis hálás és megszívlelendő, és valamennyire önazonos is, hiszen a film arra emlékeztet, hogy a sport alapvetően egy játék, amit akkor is érdemes élvezni, ha már hivatásszerű foglalkozássá vált és minden meccsnek tétje van. Talán nem véletlen, hogy Taika Waititi a második, nagyipari Marvel-filmje (Thor: Szerelem és mennydörgés) után állt elő ezzel a jószándékú mozival. És jóllehet önmagát is emlékezteti eredendő alkotói mentalitására és arra, hogy honnan is jött, A győztes gól szerkezetében azért érezni, ahogy a Waititi-filmekre jellemző szkeccsjelleg viaskodik a hollywoodi történetmesélésre jellemző narratív ívekkel. Rongen edző gyászfeldolgozása vagy Jaiyah nembináris vívódása azért sem tud katartikus lenni, mert a focis gegek minduntalan megtörik a lélektani folyamatokat.

A kultúrharc decemberi összecsapása tehát minőség tekintetében nagyjából döntetlenre áll: a Semmelweis és A győztes gól is kudarcélményekkel teli életeket farag át sikertörténetté. Ám ahogy Koltai Lajos alkotása sem lett egy kosztümös csodafilm, úgy Taika Waititi mozija ellentmondásosan kiforró vonásai miatt szintén nem ért egy mozifilmes Ted Lassóvá –csak egy pozitív kis semmiséggé, aminek a legfőbb erénye, hogy nem árt senkinek. Kár volt korlátozni A győztes gól megtekinthetőségét egy olyan, focilázban égő országban, ahol az EB-szereplés előtt a válogatottnak és a szurkolóknak a játék feltétlen szeretetére és a pozitivitásra éppúgy szükségük van, mint az elhívatott felkészülésre. A kultúrharc meccsét azonban végig kell játszani, és hibái ellenére is azért szurkolok, hogy A győztes gól megtalálja az értő, nyitott és lehetőleg minél szélesebb közönségét Magyarországon.

A győztes gól december 21-től látható a mozikban.

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Filmtekercs szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com