Az HBO GO-n látható A halhatatlan könnyen csapdába csalhatja a figyelmetlen nézőt. Látszólag egy megszokott és könnyen követhető alkotásnak tűnik, ami a ’70-es, ’80-as évek olasz gengszterfilmjeinek legszebb hagyományát követi. Valójában egy sokkal nagyobb puzzle, aminek ha nem ismered minden darabját, könnyen elveszthetsz a részletekben.
Talán sokaknak fel se tűnt, de az olasz maffia véres mindennapjait, a társadalom minden szegletet behálózó korrupciót és bűnt feldolgozó filmek és sorozatok valóságos reneszánszukat élik a 2000-es évek vége óta. Ennek viszont betonbiztos alapja is van, mégpedig a kőkemény valóság: Roberto Savino oknyomozó újságíró 2006-os könyve, a Gomorra kíméletlen erővel rántotta le a leplet a legendás maffiaszervezet, a Camorra kiterjedt működéséről, ami minden rendőri és kormányfellépés ellenére továbbra is teljes erővel jelen van és pókként hálózza be az olasz társadalom minden szegmensét a szegény munkásosztálytól a dúsgazdag elitig (a politikusokról már nem is szólva).
Nagy sikerű könyvből nagy sikerű film. Nagy sikerű filmből pedig nagy sikerű tévésorozat jött létre, ahogy a tankönyvben meg van írva. A Gomorra eddig négy évadot élt meg és gyakorlatilag új vért öntött az olasz bűnfilmek vénáiba, amit Stefano Sollima hasonló tematikájú filmjei és sorozatai is jól jeleznek. A kritika olvasója felé szeretném közölni, hogy oka van ennek a hosszas háttértörténeti leírásnak. Muszáj kontextusba elhelyezni A halhatatlant, mert anélkül nem lehet teljesen megérteni és élvezni. Ugyanis ez a film ezer szálon kötődik a fent említett Gomorra sorozathoz, az alkotók szerint sem csak egy spin-off film, hanem az
összekötő kapocs a régi és a jövőbeli évadok között.
Egy férfi teste úszik a tengerben, látszólag halott. De aztán mégis visszatér belé az élet és partra vergődik, miközben tudja, hogy új életet kell kezdenie, máshol, akárhol. Ez a férfi Ciro Di Marizo (Marco D’Amore), a Savastano klán egykori embere, aki a csodának köszönhetően éli túl az ellene irányuló merényletet. Barátai segítségével sikerül külföldre menekülnie, méghozzá egy lettországi kis olasz közösségbe. De a múlt elől nem lehet megszökni: Ciro már érkezése napján belekeveredik az olasz heroint árusító helyi bandák és az orosz maffia közötti háborúba, ahol hamar oldalt kell választania. Márpedig a bűn világában soha nincs jó oldal, csak a könyörtelen erőszak, árulás és halál.
A halhatatlant akár személyes projektként is felfoghatjuk, hiszen a Cirót alakító Marco D’Amore nemcsak a forgatókönyv megírásába segített be, hanem még a rendezői székbe is beleült. A karizmatikus, kopasz gengszter figurájától látszólag ő is legalább annyira nehezen tud megválni, mint a Gomorra sorozat nézői. Ez a személyesség pedig abban is tetten érhető, hogy A halhatatlan nemcsak Ciro jelenét, hanem a múltját is fel akarja dolgozni, hogy ki és mi tette őt azzá, amivé lett. Látszólag az „apa helyett apapótlék” Bruno vitte a bűn útjára, akivel évtizedekkel később Lettországban újra találkozik, de a flashbackek hamar felfedik, hogy
Ciro már gyerekként is ravaszabb volt, mint aminek környezete hitte.
A film legnagyobb pozitívuma egyértelműen D’Amore remek alakítása a főszerepben, ami nem meglepő, hiszen sokak szerint már a sorozatban ő volt messze a legemlékezetesebb figura. Gyökértelensége, kiszakítottsága az olasz anyaföldből remekül van érzékeltetve. Hiába tűnik tökéletesének a magányos farkas szerepére, elszigeteltsége ugyanúgy emészti a lelkét, mint korábbi bűnei és rossz döntései. D’Amore viszont nemcsak színészként, de még rendezőként is meglepően szolid teljesítményt hoz, a kameramunka végig letisztult, profi, és még egy-két meglepően pofás vizuális megoldást is láthatunk, az erőszak-ábrázolás pedig kegyetlen és könyörtelen, ahogy egy mostani gengszterfilmhez illik.
A gondok viszont ott kezdődnek, hogy a forgatókönyv már jóval többet vállal, mint amit a kétórás játékidő elbírna. Nem azzal van a gond, hogy sok szereplő, mellékszál, árulás, cselszövés meg szövetkezés van, mert ezeket elvárjuk egy ilyen zsánerdarabtól, viszont még ezek mellé hozzátevődnek Ciro gyerekkori flashbackjei is. Méghozzá igencsak nagy számban. A jelen és a múlt közötti ugrálás dinamikája mindig kényes és finomhangolást kíván egy filmben, itt viszont nagyon érződik, hogy D’Amore még igencsak kezdő rendező. Konkrétan a szemünk előtt forgácsolódik szét A halhatatlan szerkezete, fontosnak tűnő mellékszálak vesznek el a semmibe, és
rengeteg kérdés marad válasz nélkül.
Bár lehet, utóbbit inkább magamnak köszönhetem, ugyanis a Gomorra sorozat előtanulmánya nélkül, vakon álltam neki a film nézésének. Épp ezért figyelmeztetek mindenkit, hogy anélkül nem érdemes nekivágni, mert akkor jó sokáig csak azt próbálja összerakni az ember, hogy ki kicsoda és mit miért csinál. Ami pedig erősen limitálja is, hogy kinek is szól A halhatatlan: nem az egyszeri nézőknek, hanem a hűséges rajongóknak, akik minden epizódot láttak. De nagy valószínűséggel ők is keserű szájízzel fognak felállni előle.
A film az HBO GO kínálatában látható.
