Kritika

Áldozat a Hódítónak – A Hangya és a Darázs: Kvantumánia

A-Hangya-és-a-Darázs-Kvantumánia-Paul-Rudd-Jonathan-Majors

A Hangya és a Darázs: Kvantumánia nem több egy vásári bóvlinál, amire egyedül Jonathan Majors Kangje miatt érdemes beülni. A Hangya 3. részében minden alárendeltek a Hódítónak.

A Hangya első két részét azért szerettük, mert a Scott Lang méreteiből fakadó kontrasztos látványvilág és a film szuper humora – Paul Rudd mestere a komédiának – szórakoztatott, és végig jól éreztük magunkat. Egy olyan hullámvasúton ültünk – hogy Scorsese hírhedt metaforájával éljek –, amin a magasba emelt kézzel, nevetve-sikítva száguldottunk, és fülig érő szájjal szálltunk le róla. Lehet, hogy valakinek egy kör elég volt, de még ő sem tagadja, hogy az legmókásabb attrakciója volt ez a vidámparknak.

A Hangya és a Darázs: Kvantumánia viszont már csak arra a szellemvasútra emlékeztet,

ami egykor talán legendás volt, mára viszont már a gyerekek sem élvezik igazán – az emberek szinte csak kötelességtudatból ülnek fel rá. A régi fénye megkopott, mára már legfeljebb szemfényvesztő trükkökkel tudják jegyvételre csábítani a vidámpark látogatóit, túl sok meglepetést vagy izgalmat nem tartogat.

Nagyjából ez történt a Marvel Univerzummal is, ha a nagy egészet nézzük. A Bosszúállók: Végjáték előtti filmekkel egy szépen egymásba fonódó, komplett történetet meséltek el. Utána pedig a vidámparkot felváltotta a vurstli: egy-két értékelhető produkció érkezett csupán a mozikba a Negyedik fázisnak keresztelt szuperhősdömping-korszakban. A streaming oldalon ugyanakkor jobb a helyzet: a Holdlovag, bizonyos aspektusokban az Amazon: Ügyvéd és a Loki is friss, újító és megragadó sorozatok voltak. Utóbbi különösen, és nem csupán a címszereplő énkeresése miatt. Hanem mert felvetette a multiverzum koncepcióját, a végtelen idősíkok DNS-láncának lehetőségét, amit Sylvie végül be is teljesített, valamint egy olyan főgonoszt, akinek kedélyes maszkja kegyetlen pszichopatát takar.

A-Hangya-és-a-Darázs-Kvantumánia-Paul-Rudd-Kathryn-Newton

A Megmaradó, azaz Kang, a Hódító (Jonathan Majors) az MCU legjobb antagonistája lehet. Komplex, érdekes figura, a variánsainak (is) köszönhetően pedig, a multiverzumhoz hasonlóan rengeteg lehetőség rejlik benne. Ezek egyikét vizsgálta most meg A Hangya és a Darázs 3. A Kvantumánia jó választás lehetett volna arra, hogy a sorozatok szférájából átemeljék a gonosztevőt a nagyvászonra. Hibátlanul reprezentálható, hogyan is működik a Hódító, aki egy számára teljesen ismeretlen világot is képes volt rabigába hajtani, hogy a Darth Vader-i Birodalma – a bukósisakos, abszolút haszontalan rohamosztagosaival kiegészítve – rettegésben tartsa a Kvantumvilág őslakosait. Merthogy itt az emberiséghez hasonló civilizáció él: ott van a kisemberért küzdő humanoid lényekből, zseléfigurákból, élő épületekből, meg egyéb elborult kreálmányokból álló szabadságharcos csapat, meg az elnyomó hatalom. Ennek az élén áll Kang,

Jonathan Majors pedig köröket ver Josh Brolin Thanosára, miközben teljesen ellopja a show-t Hangyáék elől.

Emellett Majors csillagos ötösre teljesítette a variánsok megformálásának feladatát: ezúttal egy teljesen más figurát kapunk, mégis, Kang legbelül érezhetően ugyanaz az ember. Manipulatív és kegyetlen, megnyerő, de robbanékony. Olyan, akiből szívesen elnéznénk mind a több ezer (millió?) variánsát, akik önálló filmért kiáltanak.

Kang bemutatásának azonban ára van, melyet maga A Hangya és a Darázs: Kvantumánia fizet meg. A Hódító zsarnokságának reprezentálása ugyanis olyan tonális váltást eredményez, ami porrá zúzza mindazt, ami A Hangya-filmek esszenciáját adja. A pörgős balhékat felváltotta a súlyos – és unalomig ismételt – világmegmentés. Vicces beszólásokra már aligha maradt idő: Scott Lang megkapta a Thor-treatmentet, és a humorát idiotizmussá degradálták, miközben Michael Peña közönségkedvenc karaktere, Luis mintha sosem létezett volna. De egyetlen meglepetésvendéget kivéve vizuális gegekre sem igen számíthatunk. Valahol mélyen ugyan még pislákol a történet az apa-lánya kapcsolatból fakadó szíve – sőt, egy kifejezetten megható jelenetet is köszönhetünk neki –, de Cassie és Scott küzdenek azért, hogy életben tartsák. A pittyenés miatt kiesett öt év érzékelhető veszteség szülő és gyermeke között,

A Hangya és a Darázs: Kvantumánia játékideje alatt azonban nincs lehetőség a kettejük kapcsolatát kellően megvizsgálni,

tisztázni vagy épp helyrehozni. Bár Paul Rudd továbbra is a legjobb Marvel apuka (olyan szeretettel néz a lányára, ami triggerelheti az apakomplexusos nézőket), a felnőtt Cassie-t megformáló Katherine Newton megdöbbentően gyenge a szerepben. Amin az sem segít, hogy Cassie minden báját elvesztette az öt év alatt, önmaga árnyékává vált.

A-Hangya-és-a-Darázs-Kvantumánia-Evangeline-Lilly-Michael-Douglas-Michelle-Pfeiffer

Nagyjából ugyanez a helyzet a másik családi szállal. Hank (Michael Douglas), Janet (Michelle Pfeiffer) és Hope (Evangeline Lilly) ugyan együtt fedezik fel a Kvantumvilágot, mégsem érezhető a hármasukat összekötő kapocs. Hanket jobban érdeklik a hangyái, mint Hope, Janet pedig bármennyire is kitart amellett, hogy a jelenben akar élni, falat emelt maga köré. Nem véletlenül: ha bármit is megosztott volna a családjával a Kvantumvilágban töltött éveiről (mely számítási rendszer logikája a Végjátékhoz képest egészen felborult), nem lenne cselekmény.

Jeff Loveness ugyanis a világ leglustább forgatókönyvírói húzásával él, ennél pedig már csak az frusztrálóbb, hogy az egész film enélkül is csak egy blöff.

Mert a helyzet az, hogy Peyton Reed rendezőnek ez most nagy falat volt. Csak a felszínen sikerült felvázolni az MCU-t a következő években rettegésben tartó antagonistát. Ha egy kicsit mélyebbre tekintünk, rájöhetünk: parasztvakítás az egész. semmi újat nem tudunk meg Kangról. Annak ellenére, hogy mindent óriási meglepetésként tálalnak a gonosztevőről, a közönség ezeket már rég tudta – már ha valaki látta a Loki fináléját.

Persze nem várhatjuk el, hogy mindenki kövesse az összes apró morzsát, ami Kevin Feige ledob a szerencsétlen Marvel-rajongók elé. Teljesen érthető elvárás megosztani (ismét) a Lokiban felvázoltakat, mint ahogy az is az lenne, hogy az MCU elkötelezett híveit, akik viszont felszedegetnek minden parányi szemet legalább valamennyi információval jutalmazzák. Ehelyett megint csak futjuk ugyanazokat a felesleges köröket, mint a saját farkát kergető kutya. Ez volt a helyzet a Doctor Strange az őrület multiverzumával (a Pókember: Nincs hazautat most ne is említsük multiverzum-ügyben), és ez történik A Hangya és Darázs 3-ban is. A Kvantumániában benne rejlett nemcsak annak a lehetősége, hogy kibővítse a multiverzumról alkotott tudásunkat, de feltérképezze a Kvantumvilágot is. Előbbit a film meg sem próbálta, utóbbit pedig letudta némi pszichedelikus látványvilággal meg a már említett miniatűr társadalommal.

A mindent elsöprő családi kötelékeket, a Hangya-filmek mozgatórugóját az MCU világának építésével együtt tehát szinte teljesen feláldozták Kang oltárán. Ennek eredménye pedig egy felszínes, teljességgel közepes produkció lett. A Hangya és Darázs ezáltal annak a leképezése lett, mennyire kezd elfáradni a Marvel, ahogy egyúttal az egyszeri, szuperhősöktől kiégett néző tükre is.  

Rakita Vivien

Rakita Vivien az ELTE Bölcsészkarán végzett film szakon. Kedvence a midcult, illetve a történelmi és gengszterfilmek, valamint sorozatok széles skálája. 2017 óta tagja a Filmtekercs csapatának.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com