Fókuszban Kritika

Mr. Kifinomult Művész – A ház, amit Jack épített

A ház, amit Jack épített, nem sok jót tartogat az odakeveredőknek. Az építészi álmokat dédelgető Jack „Kifinomult Művészként” ugyan a művészet felsőbbrendűségét hirdeti, ám ezenközben sorozatgyilkosként hullát hullára halmoz. Lars von Trier filmje azt példázza, hogy bármilyen hihetetlenül hangozzék is , e két dolog akár még erősítheti is egymást.

A ’90-es évek közepén Lars von Trier és művésztársai a Dogma-csoport létrehozásával olyan autentikus filmek készítésére esküdtek fel, melyek a valóságot mutatják meg a nézőnek. Ehhez kreálták a formabontó, ám a dán filmművészetnek is felpezsdülést hozó „tízparancsolatot”. Azóta persze Trier rátalált az útra, melyen szigorú formai kötöttségek nélkül is képes volt kiaknázni a benne rejlő ambíciókat, és létrehoznia számos jelentős alkotást, köztük olyan botrányt keltő filmeket is, mint az Antikrisztus vagy a Nimfomániás. Az elhíresült „náci vagyok” kijelentését követő hét év hallgatás után Lars von Trier Cannes-ban rukkolt elő új filmjével. A ház, amit Jack épített botrányköve lett az idei filmfesztiválnak, melyről a nézők egy része vetítés alatt kivonult, ám akik végignézték, vastapssal ünnepelték.

A prológus – öt incidens – epilógus keretszerkezetbe tagolt sorozatgyilkosságokba fokozatosan avatódik be a néző, mindeközben Jack (Matt Dillon) egy narrátorral (Bruno Ganz), Verge-dzsel (Dante Isteni színjátéka Vergiliusának alteregójával), osztja meg magvas gondolatait filozófiáról, képzőművészetről, zenéről, építészetről, na és az életéről. Jack építész szeretett volna lenni, de édesanyja nyomására a biztos megélhetést nyújtó mérnöki pályát választotta. Vágyálma családi örökségéből egy ház felépítése –, csakhogy sehogy sem jut dűlőre, mert hiába tervezi meg a formát, a megfelelő anyagot nem találja hozzá.

Frusztrált mérnökként így az a kielégítetlen vágy űzi-hajtja, hogy elfojtott művészi alkotóvágyának utat törjön.

Lars von Trier legújabb alkotása a szeretet és gyilkolás kapcsolatáról, az ölelés és ölés feloldhatatlanságáról, s emellett a művészi alkotás iszonyatos belső lelki energiákat követelő igényéről szól.

Bár Jack brutális gyilkológéppé válásának indítékáról csak később támad sejtésünk, egy kiskacsa szomorú sorsa utal rá, hogy gyerekkorában is már gyilkos indulat fűtötte, s ennek felnőttkori kiteljesedéséhez elég volt egy „keringőre felhívás”. Nos, ez az eset az lehetett, amikor az első incidensben Jack felvesz a kocsijába egy autóstoppos nőt (Uma Thurman szédületesen tenyérbe mászó alakításában), aki sok krimit olvashatott életében, mert szinte Jack agyába égeti, miként lehet megölni, majd nyomtalanul eltüntetni valakit. Az elviselhetetlen hisztérika kinyírása szolgál nyitányául Jack további gyilkosságainak – négy áldozat brutális megölésének nézőként szemtanúi is lehetünk. Épp ezért besorolása ellenére sem thrillerként nézzük a filmet, hiszen minden a szemünk előtt zajlik –, sokkal inkább egy lélektani horror-drámának vagyunk részesei.

Valamennyi kiszemelt áldozat nő (csak a végén durvul be néhány férfival), melynek magyarázatául szolgálhat Jack kérdésfelvetése: „miért mindenért a férfiak bűnösek?” Felfogásában a nők legyilkolása egyfajta társadalmi „kiegyenlítődést” is szolgál. Lars von Trier filmjének társadalomképe egyébiránt is mellbevágó. Az emberek ostobasága és végtelen közönye, az áldozatok passzivitása szinte már felfoghatatlan, a rendőrség már-már idiótaságba hajló tehetetlensége pedig a vérgőzös film egyetlen humorforrása. Jack azért is tud büntetlenül gyilkolni, mert egy totálisan közömbös, kaotikus világ veszi őt körül, melyben gátlástalanul nyer teret.

Az alkotói vágyát őrült gyilkosságokba szublimáló Jack mindemellett még különös vonzalmat is érez a hűtőkamrájában elrejtett hullák iránt.

Erich Fromm, Amerikába emigrált német pszichoanalitikus A rombolás anatómiája című művében írja le azt a nekrofil személyiségtípust, amely tökéletesen illik Jackre, de nála ez még beteges tisztaságmániával is párosul. Az ilyen egyén szenvedélyesen vonzódik a holt, pusztuló, rothadó dolgokhoz és féktelen szenvedély űzi, hogy ízekre szedje az élő szervezeteket. A nekrofil – miként Jack is – szívesen néz holttesteket, szereti őket fogdosni és vágyat érez a feldarabolásukra. Nézőként Fromm elméletének mintegy vizuális képeskönyveként követhetjük nyomon mindezt a film egyre sokkolóbb jeleneteiben.

Jack – miként magát nevezi – „Kifinomult Művészként” bizarr pózokban és csoportos beállításokban fotózza a merev hullákat, s a képeket „Mr. Sophistication” aláírással a helyi sajtóban megjelenteti. Képei megkomponálásánál leginkább a fény megvonása izgatja, az árnyék győzelmeként, mely a Poklot is uralja. Így analóg gépével készült fotóinak kizárólag a negatívjaira tekint műalkotásként. A hullák morbid, ám igen artisztikus képeiből a borzalom esztétikája bontakozik ki, meglehetősen teátrálissá alakítva Trier filmjének ezen jeleneteit – szemben a vérfagyasztó naturalizmussal ábrázolt gyilkolásokkal.

Jack filozófiai eszmefuttatásainak alátámasztásaként a filmben fontos szerepet kapnak korabeli dokumentumfilm-részletek – így többek között a Hitchcock közreműködésével a német koncentrációs táborokról készült angol dokumentumfilm jelenetei – és más filmrészletek, melyekben ikonként jelenik meg Hitler, Mussolini és Sztálin. Ilyen kimagasló alak még Albert Speer, aki a szintén építészi ambíciókat dédelgető Hitler főépítészeként „Germania” néven Berlin újjáépítésének tervezője volt. Speer erős és gyenge építőanyaggal tervezett – a gyenge anyag beépítésével az épületek idő előtti romlását és pusztulását akarta előidézni, mivel vonzották az építészeti romok.

Mély lelki rokonság fűzi össze őket, s miként a nürnbergi perben Albert Speer a Hitlerrel való együttműködését „az ördöggel kötött szövetségnek” nevezte, úgy az epilógusban Verge kalauzolásával Jack is végül a Poklot kísérti meg.

Jack szerepében Matt Dillon szenzációs alakítást nyújt a különböző személyiségeket magára öltő pszichopata szerepében. Szemüveges entellektüelként épp olyan behízelgő a modora, mint borostás vadászként, avagy tükör előtt begyakorolt mosolyú, jólfésült szépfiúként. Dillon alakítása erős és hatásos, cinizmusába, nárcizmusába, hidegvérű kegyetlenségébe a néző szinte beleborzong.

Bár a 155 perces film kissé leül a végére, az mindenképp elmondható, hogy A ház, amit Jack épített egyszerre felkavaró és mélyen elgondolkodtató alkotás. Véres kegyetlensége miatt meg lehet érteni a Cannes-ban kivonulókat, ám azokat még inkább, akik a végén vastapssal illették a rendezőt. Hiszen a művészet felsőbbrendűségét hirdető „Kifinomult Művész” akár Trier alteregója is lehetne, a maga újító alkotói teremtésével, egyben őrületes botrányokat okozó pusztításával. A dán rendező már többször meglebegtette, hogy ez lesz talán az utolsó filmje. S A ház, amit Jack épített olyan komplex alkotás és olyan mélységesen sötét önvallomás a kínzó művészi létről, hogy ezt a szintet valóban nehéz is lenne felülmúlni.

Argejó Éva

Argejó Éva

Argejó Éva szociológiát és filozófiát tanult az ELTE-n, a Magyar Televízió kulturális műsorának (Múzsa) szerkesztője volt, jelenleg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa. Specializációja a társadalmi dráma, a sci-fi, a fantasy és a thriller.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..