Kritika

Lehet-e hinni egy kritikusnak? – A hazugság színe

A hazugság színe ínyenc falat lehet a filmrajongóknak, mivel joggal köszörülhetik majd a nyelvüket a tudálékos kritikusokon. A festészeti berkekben játszódó bűnfilm főszereplője ugyanis ugyanazt a szakmát űzi, mint jelen sorok írója.

Izgalmas feladat egy olyan bűnfilmről kritikát írni, melynek főhőse egy műkritikus, ki egyetlen szavával képes manipulálni laikusokat és műértőket egyaránt. A parádés nyitójelenetben például egy turistacsoportot vezet meg a James Figueras névre hallgató főszereplő (Claes Bang): egy koncentrációs tábort megjárt festőművész történetét osztja meg az érdeklődőkkel, akik olyannyira megrendülnek az amúgy hamis életrajz hallatán, hogy gondolkodás nélkül megvásárolnák az eléjük tárt, értékesnek hitt festményt. Kész szerencse, hogy az előadás végén Figueras bevallja, a képet ő maga festette.

Én viszont egy olyan művészről szeretnék most mesélni az olvasóknak, aki 2009-ben debütált a La Doppia Ora című thrillerrel Velencében, és bemutatkozása olyan hangosra sikeredett, hogy rögtön el is nyerte a legtehetségesebb olasz rendezőifjaknak fenntartott díjat.

Giuseppe Capotondi karrierje azonban nem teljesen úgy alakult, ahogy egy filmrajongó hinné:

néhány európai sorozatrész (Oxfordi gyilkosságok, Suburra: Véres Róma, Berlini küldetés) levezénylésétől eltekintve 10 évet kellett várnia a második nagyjátékfilm megrendezésével. Az angol-olasz koprodukcióban készült A hazugság színe pedig történetesen egy tehetségével birkózó műkritikusról szól, aki egy komoly szakmai mélyrepülésből szeretne újra a csúcsra jutni. S jól lehet A hazugság színe velencei bemutatója közel sem volt olyan sikeres, mint az elsőfilmé, kritikámban én mégis amellett fogok érvelni, hogy a kedves olvasó váltson mozijegyet Capotondi filmjére.

Térjünk vissza ezért az ellentmondásos személyiségű főszereplőhöz! James Figuerasnak nem a nyitójelenet hitpróbája volt az első cselvetése. A turistákkal csak egoizmusa miatt játszott, de tudását időnként a bűn szolgálatába állítja. Ezt neszeli meg egy ördögi kisugárzású műgyűjtő (Mick Jagger), aki meghívja a műkritikust, és annak frissen megismert szeretőjét (Elizabeth Debicki) a Comói-tó partján álló villájába, és tesz egy tisztességtelen ajánlatot. Az észak-olasz tónál bujkál ugyanis egy posztmodern zseninek kikiáltott festő (Donald Sutherland), akinek azóta nem látta senki a festményeit, hogy évtizedekkel ezelőtt leégett a műterme. És Figueras feladata lenne, hogy szerezzen egy képet a bohém remetétől, különben korábbi csalásai napvilágra kerülnek.

A hazugság színe erejét Figueras identitásválsága adja.

Már fiatal korában megállapították róla, hogy jobban tud beszélni egy festményről, mintsem megfesteni azt, ám felnőttként is titkon dédelgetett vágya marad, hogy alkosson valami örökbecsűt. A visszatérésről álmodozó műkritikusként pedig a művészi igazságot kellene keresnie, ahelyett, hogy egyre többször bonyolódik hazugságokba, hamisítványokat megvédő csalásokba.

Egy népszerű Odze György idézet tökéletesen rávilágít a hős problémájára: „Egyszer hazudunk, azután hazudunk még egyszer, már mindenhol és mindenkinek hazudunk, a végén pedig már magunknak is, és észre sem vesszük.” Figueras film-noirokba illő alak: egyre mélyebbre és mélyebbre sodródik a bűn világában, miközben váltig azt hiszi magáról, hogy jó ember.

És itt jön képbe a kulcsfontosságúnak számító nyitójelenet. Az olasz rendező Charles Willeford 1971-es, Narancsvörös eretnekség című regényét adaptálta nagyvászonra, az ötvenéves bűnügyi történet azonban meglepően jól illeszkedik a kortárs félelmekhez. Az álhírek világában egy tűpontosan megszerkesztett narratívával a legszélesebb tömegek is megtéveszthetők, Figueras pedig épp a féligazságokon alapuló, de hihetőre faragott információkkal tartja sakkban környezetét. Capotondi úgy mond bírálatot az aktuális médiajelenségről, hogy a film főbb szereplőin keresztül megmutatja, milyen következményekkel járhat, ha a hamis narratívák erdejében már egyáltalán nem látjuk az igazságot. Figueras úgy ér révbe műkritikusként, hogy a színfalak mögött előbb szélhámossá, majd tolvajjá, végül valami sokkal rosszabbá válik. De a femme fatale álarcát felöltő szerető és a saját legendáját kifigurázó festőzseni figurája is az áthallásos médiakritikát hívatott aláhúzni.

A hazugság színe tehát egy sokrétű film, de élvezni csak az fogja igazán, aki elfogadja komótos tempóját és régimódi atmoszféráját.

Charles Willeford eredeti regényét ugyan nem olvastam, de Capotondi bűnügyi filmjének stílusa a jól sikerült Patricia Highsmith-adaptációkra (A tehetséges Mr. Ripley, Kétarcú január) emlékeztet. Az olasz rendező is előszeretettel épít a festői szépségű, európai táj és a sötét lelkű főszereplő kontrasztjára, a dübörgő tempó helyett pedig a szimbólumok kialakítását, illetve a férfi és a női főszereplő személyiségének árnyalását részesíti előnyben. Érdemes ezért a legyek fojtogató szimbolikájára, illetve a Claes Bang és Elizabeth Debicki közti kémiára figyelni. A négyzetből ismert színész képes megragadni a moralitás útvesztőjében tévelygő műkritikus emberi, szánalomra méltó vonásait is, a meztelenséget is bevállaló színésznő pedig éppúgy hitelesen hozza a végzet asszonyát, ahogy a művészekhez tisztelettel forduló kisembert is.

Ezzel nagyjából felsorakoztattam, hogy miért szerettem A hazugság színét. Ha a nyitójelenetben lennénk, most megkérdezné Figueras karaktere, hogy ki vásárolna magának jegyet a filmre? És ha valaki a fenti érvek után is bizonytalan maradt volna, az ráérzett az igazságra. A hazugság színe ugyanis egynyári bűnfilm. Nagyon is lehet szeretni a vetítőterem hűvösében, de ettől még nem lehet megbocsátani Guiseppe Capotondinak, hogy túl sok lábon óhajt állni.

Egyrészt nem feledi az irodalmi alapot, így a főszereplők több esetben megfejtésre váró tételmondatok útján beszélgetnek, mintsem életszerű dialógusokkal. Másrészt a rendező mindenáron elmélkedni akar a posztmodern művészet és a műkritika viszonyáról, ám e téren jobbára csak üres frázisokra fut ki a cselekmény.

A nyitójelenetet leszámítva A hazugság színe e vonulata pontosan olyan, mintha néhány sznob értelmiségi színházi csacsogását hallanánk az első felvonás után.

Guiseppe Capotondi filmjében tehát A négyzet provokatív és önironikus pofonjainak nyoma sincs, de a ritkaság számba menő bűnügyi filmes vonások miatt mégis megnézném a moziban. Ez az egy biztos. Higgyenek nekem!

Avatar

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Vászon nélkül és a Fesztivál rovat szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya