Kritika

Teljesen felelőtlenek – A hely

A hely

A Teljesen idegenek óriási sikere után Paolo Genovese ismét egy szűk teret, egy párbeszédközpontú történetet és egy általános igazságot boncolgató témát választott. A hely történetében mutatkozó isteni elem ellenére azonban a csoda ezúttal elmarad.

Senki, de különösen a filmes szakma nem számított a Teljesen idegenek váratlan sikerére. A tavalyi évben több mint ötvenezren látták Magyarországon, de nem az első hétvégéken, mint ahogy az a kasszarobbantóknál lenni szokott. Szájhagyomány útján terjedt a híre, lassan, fokozatosan jutott el a közönséghez, sokkal később, mint a szakmához. Én például még 2016 őszén láttam, be is válogattam az általam legjobbnak tartott 10 film közé, de akkor még teljesen ismeretlen volt a Teljesen idegenek. A sikere azért nagy szó, mert európai filmek ilyen nézettséget elvétve sem „szoktak” elérni. Hiába szólnak (inkább) rólunk, az egyszerűbb formanyelv és a műfajiság hiánya miatt általában nem találnak rá a közönségükre, pontosabban csak a legritkább esetben.

Pedig a Teljesen idegenek egyszerű kérdést tesz fel: mi lenne, ha mindent megmutatnák, ami a telefonunkon zajlik?

A trükk az, hogy gyorsan elvonatkoztat, a telefon a titok szimbóluma lesz. Ez a recept folytatódik a rendező, Paolo Genovese új filmjében is. A kérdés ezúttal az: mi lenne, ha a legnagyobb vágyunk teljesülhetne, de cserébe életünk legrosszabb tettét kell végrehajtanunk?

A főszereplő ezúttal egy névtelen férfi (Valerio Mastandrea), aki a szándékosan nem beszédes The Place (A hely) nevű kávézóban lapozgat és jegyzetel egy titokzatos könyvet. A férfihez átlagos környékbeliek azzal fordulnak, hogy teljesítse egyetlen kívánságukat, cserébe az ismeretlen idegen egyetlen dolgot kér, amit a könyvből olvas ki. Így az apácának isten megtalálásához teherbe kell esnie, a vak férfinak a látásáért cserébe meg kell erőszakolnia egy nőt, az autószerelőnek pedig meg kell védenie egy kislányt két héten át, hogy cserébe szexelhessen álmai nőjével. Összesen kilencen fordulnak a titokzatos férfihoz, és az egyes szálak lassan összeállnak, az önálló történetek egymásba kapcsolódnak.

A hely

Tizenegy karakter, független életutak, egyetlen, zárt tér – nem gyakori, de nem is igazán szokatlan alaphelyzet. Mégis, amitől igazán szokatlan A hely, az a történetmesélés. Ebben a filmben ugyanis csak mesélnek: a betérő alakok Terápia-szerűen csak elbeszélik, hogy mi történt velük. Nincsenek visszaemlékezések, bevillanó képek, pusztán párbeszédek formájában értesül a néző a fejleményekről – mégsem válik unalmassá, pontosabban nem ettől válik azzá a film. Sokkal inkább attól, hogy a rendező rohan: egy dialógus az ismeretlen férfival sosem tart tovább egy-két percnél, máris érkezik a következő páciens. Hiba, hogy a képi világ csak fokozza ezt a rohanást: a sűrű vágások pergő képsora a felszínen felgyorsítják az eseményeket, de valódi dramaturgiai akciót nem eredményeznek. Sőt, a néző, de legalábbis én, nem tudtam elmerülni a sorsokban.

A hely filmes párja, talán kissé meglepő módon, a húsz évvel ezelőtti, magyar Presszó – csak épp a témája mélyebb.

Az ismeretlen férfi misztikus hatalma a kívánságok valóra váltásával isteni elemként illeszkedik a hétköznapi alakok közé. A tanulság azonban már az elejétől egyértelmű: vigyázz, mit kívánsz. Ráadásul a névtelen alak túlságosan direkten kérdez rá az alapigazságra: a boldogság nem mindig ott és akkor éri az embert, ahol és amikor arra számít vagy szeretné. Paolo Genovese igazi tehetsége – ami már a Teljesen idegenekben is megmutatkozott –, hogy ezeket a hétköznapi alaptéziseket képes árnyalni. A kilenc egyéni sors között különböző rétegek domborodnak ki, így talán mindenki talál olyan szálat, ami képes őt megérinteni és amit képes magára vetíteni.

A hely

A sok szálon futó történetek valahol mindig is olyanok voltak, mint az antológiák: a gyengébbek lehúzzák az erősebbeket. Így van ez A hellyel is: az Alzheimer-kórban szenvedő férj meggyógyítását kívánó idős asszony története jóval komplexebb, mint a rendőr apáé és bűnöző fiáé. A sajátos egyenetlenség miatt pedig a vágyak szövetéből nem bontakozik ki erős pszichológiai vagy társadalmi tablókép, mint a témát feldolgozó örökbecsű alkotásokban (Goethe: Faust, Tarkovszkij: Sztalker). Furcsa módon így az ismeretlen férfihoz köthető kérdések, amelyek az összekapcsoló vagy épp átívelő elemek miatt fokozott hangsúlyt kapnak, a legnagyobb csalódást okozó tényezővé válnak.

A hely, A bár – két dél-európai film a tavalyi évből, ami egy helyszínen játszódik, és amelyekben egy város különböző lakói egy deus ex machina által összekapcsolódnak. A vendéglátóhely, mint a modern városok közösségi tere kiváló terep a szegmentálódott társadalom individualizált tagjainak ütköztetésére. És mégis: egyik film sem tudott élni a kiváló lehetőségekkel bíró alaphelyzettel. Viszont izgalmas látni, hogy mennyire egy rugóra járt a készítők agya, illetve a két témafelvetés jól illusztrálja, hogy egy bizonyos részigazság a jelenről erre keresendő. Csak épp nem ezen a Helyen és nem ebben a Bárban.

Avatar

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..