Michele Laroque rendezői debütálása, a Briliáns válás egy középkorú nő házasságának válságát mutatja be, és azt az utat, mely során újra megtalálja önmagát, lelki békéjét és társát – mindezt humorosnak és szórakoztatónak szánt köntösben. A rendezőnő íróként és főszereplőként is jegyzi a művet, és francia lévén remélheti a néző a minőségi munkát. Lehetett volna ez akár jó is – de nem lett.
A történet szerint Angela unatkozó úriasszony (Laroque), és a karácsonya borzalmasan kezdődik, ugyanis kamasz lánya (Oriane Deschamps) ezen a napon költözik el barátjával. És ugyanilyen szörnyen folytatódik, hiszen a férje (Pascal Élbé) közli: ő eddig bírta a közös életet; sarkon fordul, és mint aki ott se volt soha, távozik. A nő természetesen összetörik, és kiderül, hogy tulajdonképpen egyetlen önálló gondolata sincs: vagy a pszichiátere (Kad Merad) vagy az anyja (Francoise Fabian) vagy a holdkóros barátnője (Rossy De Palma) próbálja ellátni életvezetési tanácsokkal, több, de inkább kevesebb sikerrel. Az anyjáról kiderül, hogy saját magán kívül senkivel nem törődik; a pszichiáteréről, hogy hullaszerelmes Angelába évek óta; a barátnője meg csupán annyira jó, hogy pucsítós képeket csináljanak különböző társkereső oldalakra. Időközben befigyel még az exférj is, aki jelzés szintjén egyszer még elhazudja a nőnek, hogy szereti, de nincs baj, mert ezen is úgy lép túl ez a film, mint minden tragikusnak vagy drámainak szánt fordulaton. És természetesen a végső boldogságot is megtalálja főhősünk, nem kell aggódni érte.
Persze azt mondják, hogy a tragédiát csak az különbözteti meg a komédiától, hogy aki leveti magát egy háztetőről, ottmarad-e, avagy a ruháját leporolva továbbsétál – na de itt minden feldolgozódik másodpercek alatt. A Jöttünk, láttunk… filmek és az Életrevalók hazájában tudnak igényes és igazán szórakoztató vígjátékokat készíteni. Laroque is gondolta, hogy menni fog neki. De valami mindig balul üt ki a jelenetekben, és amit egyébként viccesnek szántak, valahogy nem kapcsolja be az emberben a nevetőgombot. Az „úristen, mikor lesz már vége a jelenetnek” gombot viszont gyakran, és ez több, mint kínos. A legtöbb szereplő egyszerűen hülye, és ezt a helyzetet még a két valamirevaló karakter sem menti meg. Angela újdonsült barátja (Gérard Darmon), aki gyümölcsöt árul az utcán, és a legjobb tulajdonsága, hogy kiválóan tudja hallgatni a nő sületlenségeit, valamint a lánya, akinek tini létére több sütnivalója és realitásérzéke van, mint az anyjának.
Ezzel szemben a pszichiáter például olyan módszerekkel próbálja a pácienseit rendbe hozni, amiből nagyjából arra lehet következtetni, hogy ő is kezelésre szorulna. Kínosabbnál kínosabb helyzetekbe hozza a szerencsétleneket, ráadásul Angela egyetlen szavára ugrik faképnél hagyva őket. Angela anyja az utóbbi évek leglelketlenebb hárpiája: az összetört szívű lányát körülbelül arra használja, hogy az ötvenkilós bőröndjét hazacipeltesse vele, a gondokat megbeszélni majd a nyaralás és a sokadik bridzsparti után is ráérnek – szerinte. A divattervező barátnőt meg annyi érdekli Angela sztorijából, hogy a lánya vajon milyen ruhában költözött el, hiszen vidékre máshogyan öltözik fel az ember, mint városban.
Ezek a szituációk egyébiránt nem rosszak, és leírva talán viccesnek hatnak, de összességében nem működik a film.
Pedig Michele Laroque vén motorosnak számít a filmművészetben: mind színészként, mind pedig forgatókönyvíróként jegyzett már sikeres vígjátékokat vagy filmdrámákat. Bár tény, hogy a 2011-es Monsieur Papa című film óta nem jelentkezett érdemleges mozival egészen eddig; jobbára tévéfilmekben vagy sorozatokban láthatta a közönség. Viszont feltűnően gyakran bukkan fel szereplőtársaként vagy rendezőjeként az itt a pszichiáterét alakító Kad Merad; érthetetlen tehát, hogyan csúszhat meg ennyire egy ilyen összeszokott páros munkája.
Ráadásul Laroque hazájában kiváló komédiásként ismert. Filmjei többnyire a pozitív életszemlélet üzenetét hordozzák magukban, ahogyan a Briliáns válás is, tehát eszerint jól illik a sorba; még ha kissé elcsépelt is a mai állandóan önmegvalósítást sulykoló világban, hogy az ember találja meg önmagát. Unalmas lehet, de valójában sosem lehet elégszer hangoztatni, tehát egy jobb és kevésbé dilis forgatókönyvvel lehetett volna ez egy kifejezetten szórakoztató vígjáték is, még ha a világot nem is váltotta volna meg.
Sajnos nem volt mértéktartó, és a valódi tartalom is elmaradt, így ez csupán egy unatkozó, kitartott asszony siránkozása lett.
Pedig lett volna honnan meríteni: a Julie & Julia – Két nő, egy recept például tökéletes mintája annak, hogyan töltheti értelmesen egy nő ráérő idejét, és építheti fel életét. Persze egyszerűbb úgy, ha valakit szerető férj támogat, ámbátor ezzel a vonallal megtelhetett volna a film értelemmel és tartalommal.
Ha engedékeny vagyok, azt mondom, agyrágóguminak éppen megfelel, de ha a folyamatos pironkodásnál, szájhúzogatásnál és néhány kínos félmosolynál többre vágyunk, akkor nézzük meg még egyszer az Életrevalókat.
