Tagadhatatlanul francia és kétségkívül formabontó romantikus film A hűséges férfi (L’homme fidèle). A rendezővé és íróvá avanzsált Louis Garrel az egykori modell, Laetitia Casta és Johnny Depp lánya szerelmi háromszögébe keveredik, ahol szegény férfi csak sodródik a femme fatale és az elszánt naiva kegyetlen játékainak forgatagában.
Te mit tennél, ha váratlanul közölné a barátnőd, akivel évek óta együtt vagytok, hogy terhes a legjobb barátodtól? Ráadásul jó lenne, ha kiköltöznél, mert össze szeretnének házasodni. Abel (Louis Garrel) meglehetősen jól kezeli, és éli tovább az életét, bár soha nem felejti igazán a nőt, aki kidobta. Egy évtizeddel később új lehetősége adódik visszahódítani élete szerelmét, Marianne-t (Laetitia Casta), mert az egykori legjobb barát és férj, Paul, egyszer csak meghal. Nem sokáig szomorkodik az özvegy, és hamar felmelegíti kapcsolatát Abellel, amit sem kisfia, sem Paul húga (Lily-Rose Depp) nem néz jó szemmel. Miközben a kisfiú elülteti a bogarat Abel fülében, hogy az apja halála mégsem természetes volt, addig Paul húga harcba kezd a férfiért, akibe mindig is halálosan szerelmes volt.
A cím egyértelműen Abelre utal, mindazonáltal különös értelmezése a hűségnek a karakter perspektíváját illetően.
Attól hűséges valaki, mert minden történés ellenére ugyanazt a nőt akarja?
Esetleg mert a nő akaratához hűséges és mindenben követi az óhajait, még ha azok irreálisak is? Az alkotók értelmezésében a mentális hűség felülír mindent. Minden más megbocsátható? Esetleg vannak visszafordíthatatlan dolgok?
Ha a szerelmi háromszög és a férj halálnak körülményei nem lennének elég érdekesek a nem túl hosszú játékidőre, akkor külön plusz, hogy minden szereplőnek súlyos pszichés problémája van. Legalábbis viselkedésük alapján úgy tűnik. Marianne egy önző szociopata rideg érzéketlenségével, csak a saját érdekei szerint játszik az emberek érzelmeivel. Fia nyomozósdi-játéka felér egy perverz kukkolóéval, és nem tudjuk, hogy megrögzött hazudozó, vagy tényleg ilyen rossz-e a helyzet. Paul húga fanatikusan mániákus, ha a szerelme tárgyáról van szó. Abel meg nulla önbecsüléssel tűri, hogy a két nőstény összevesszen rajta és úgy rángassák, mintha madzagon lógna.
A tagadhatatlanul európai szellemiségű forgatókönyv üdeségét időnként logikátlanság akasztja meg. Néha bele kell törődni, hogy nincs értelme annak, ahogy viselkednek a szereplők — túl az esetleges mentális bajaikon. Reakcióik gyakran irreálisak és döntéseik szembemennek a normalitással. Néhol ezt pszichotikus személyiségük indokolja, de sokszor erőltetett fordulatnak érződnek.
Mintha csak egy férfi fantáziáját látnánk, ahogy szeretné, hogy utána bolonduljanak és érte küzdjenek a nők.
Ahhoz az élményhez hasonlítható, amikor elképzeled, hogy mi történhetne még a karakterekkel, majd elhessegeted, hogy így biztosan nem folytatnák, annyira abszurd lenne. A hűséges férfi mégis szembemegy a megszokottal és beteljesíti az elképzelésed. Ez nem olyan nagy baj, a történet izgalmát ugyanis a szereplők furcsasága is adja. Az apró kételyek, amiknél már nem tudjuk, hogy kinek is hihetünk. Érdekelni kezd a nagy rejtély, a végkifejlet, amit a lehető „legfranciásabban” oldanak meg.
A szokatlan forgatókönyv az Oscar-díjra jelölt Jean-Claude Carrière – A lét elviselhetetlen könnyűsége írója – és az Álmodozókból Theót alakító Louis Garrel munkája, aki egyben a rendezője és főszereplője is a filmnek. Érdekesség, hogy Garrel előző nagyjátékfilmjében, a Les deux amis-ben is egy hasonló karakterű férfit játszott, akit szintén Abelnek hívtak. A hasonlóság itt nem ér véget, előző filmjében akkori szerelme kapta a női főszerepet, új alkotásában pedig a feleségére osztotta Marianne szerepét.
Az egyszerű, de hangulatos párizsi képi világ, az új hullámos szerelmi szál és a párkapcsolatokról elgondolkodtató felvetések és ráeszmélések teszik A hűséges férfit kellemes, egyszer nézős romantikus filmmé, amely időnként még meg is mosolyogtat apró, de intelligens humorával.
