A legkisebbeket megcélzó Norm, az északi hiába is próbálta, nem tudta kimaxolni a cukiságfaktort, de legalább értelmes üzenetet ad át a gyerekeknek.
Trevor Wall a Sabrina, a tiniboszorkánnyal azt már megmutatta, hogy ért a tinédzserek nyelvén, most az eggyel fiatalabb korosztálynak rendezett filmet. Kötve hiszem, hogy a Norm, az északi a sorozathoz hasonló népszerűségre tudna szert tenni, mert sem a kicsikre, sem az őket kísérő szülőkre nincs kellő tekintettel. A történet szerint Norm (Rob Schneider), az Északi-sark leendő királya nem éppen szokványos figura: a vadászat nem megy éppen neki, de folyékonyan beszél az emberek nyelvén, és a riszálásban is kenterbe veri a vadállatokat. Amikor egy mindenre elszánt ingatlan mágnás (Ken Jeong) – az egyetlen igazán szellemesen megjelenített karakter – az állatok élőhelyét fenyegeti, Normot mindenki kineveti – így egyedül, csak néhány lemminggel az oldalán kénytelen elindulni New Yorkba, hogy megállítsa a gonosztevőt.
A plottal nincs baj, az üzenet pedig egyenesen üdvözlendő. A forgatókönyvért felelős Jack Donaldson és Derek Elliott nemcsak a környezetvédelem mellett áll ki, de kifejezetten támogatja a kicsiket abban is, hogy higgyenek magukban, és még akkor is kitartsanak, amikor szembe kell menni a tömeggel. Ez az üzenet a lehető legjobb, amit az utóbbi időben láttam – pláne olyan animációk után, amiknél komolyan megkérdőjelezendő, hogy megnézetésükkel mit is tanítunk a gyerekeknek. A gond egyértelműen a tálalással van. Mert ahhoz, hogy ezek az igencsak megszívlelendő gondolatok gyökeret ereszthessenek a kicsikben, nem árt, ha az, amit látunk, szerethető. Márpedig ezen a téren a Norm, az északi komoly hiányosságokat szenved.
https://www.youtube.com/watch?v=97T2ipEbYA8
A cukivideók piacán a jegesmedvék biztosan dobogósok a macskák és a pingvinek mellett – éppen emiatt nem is értem, hogy lett Normból alapvetően idegesítő mackó, akivel csak hosszas győzködés után sikerült azonosulnom a film végére. Az alkotók szerettek volna biztosra menni, és egy sereg lemminggel próbálták erősíteni a szívlágyítók csapatát – újra csak kudarcot vallva. A minyonokat idéző, de azoktól fényévekre járó szőrös apróságok csak elvétve húzzák mosolyra a szánk; az esetek többségében – különösen az időről időre visszatérő fingműsorral – inkább csak az értetlenségünket fokozzák. A kihagyott ziccerek egész tárházát vonultatja fel a film, ami nem is tudott igazán nagyágyúkat megnyerni magának. Sokat elárul, hogy Normnak Rob Schneider kölcsönzi a hangját – bár szinkronnal láttam a filmet, mégis el tudom képzelni, hogy az eredeti hang sem javíthatott az élményen… Kár ezért, az IMDb-n egészen botrányos értékelést kapott filmért, mert egy kicsivel szerethetőbb karakterekkel nagyon sokat adhatott volna az ifjú nézőknek – így azonban valószínűleg egyenesen a süllyesztőben fog landolni.
