A jó főnök spanyol rendezőjének különös humora egy egyszerű madridi történetben is fel tudja mutatni a groteszket. A pökhendi módon peckes, mégis mindenkivel nyájas karaktert kevesen tudták volna így hozni, mint Javier Bardem.
Fernando León de Aranoa filmjének már a címe is gyanút kelt a nézőben. Mert mégis milyen lehet az a főnök, akiről már a nulladik percben kijelentik, hogy jó? Nyilván nem minden az, aminek látszik, merülhet fel a kétely, főleg, hogy Javier Bardem kiváló játékában már az első percekben egy túlontúl nyájaskodó főnököt látunk a mérleggyárban.
Ez a jó főnök az első néhány jelenetével mégis rászolgál erre a címre. Dolgozói rajongva szeretik, leghűségesebb alkalmazottainak magánéletében is segít, a papa vállalkozásának továbbörökítője, aki a környéken családok százainak ad megélhetést. A tökéletes egyensúly akkor billen meg először, amikor az igazgató a gyár bejáratánál lévő mérlegről autója dudájával űzi el az onnan csipegető madarat. Az idegesség nem véletlen: a gyár ellenőrzése előtt egy frissen elbocsátott munkás a bejáratnál tüntet, hogy vegyék vissza az állásába.
Mindamellett, hogy ebből is látszik, a bejáratnál lévő mérlegnek fontos szerepe van a film szimbolikájában, az is nyilvánvaló: a mérleg aktuális állása – egyensúlyban van-e vagy felborult állapotban – a főnök aktuális helyzetét, idegállapotát is jól tükrözi.
A film által lefedett bő egy hétben pedig egyre inkább rájövünk: addig fontos a főnök számára beosztottja, amíg az ő személyes érdekeit nem sérti. Amíg a kettő egy irányba mutat. Noha a mérleg mint a film „főszereplője” témájában és vizualitásában is hangsúlyosan jelenik meg, és segíti a főtéma kifejtését, a szereplők sajnos néha verbálisan is megerősítik ezt, legalábbis az alkotók szeretnék, ha mindenképpen „átjönne a lényeg”. „Mi vagyunk a kiegyensúlyozottság és a harmónia” – mondja a gyakornok is, de ez a szájbarágás valószínűleg a szélesebb közönség elérését szolgálja.
A jó főnök a rendező korábbi filmjeihez hasonlóan igyekszik egyensúlyozni a könnyen befogadható film és a rendezőre valamennyire jellemző stílus között. Az Egy tökéletes naphoz hasonlóan itt is rendre találkozunk a szarkasztikus humor eszközével, és hasonló módon külső körülmények befolyásolják a főszereplők napját egy amúgy jóval komorabb témában. És talán az sem véletlen, hogy amíg a jó főnök sem feltétlenül jó, addig a tökéletes napról is kiderül, hogy a mélyben ott vannak a délszláv háború hatásának fájdalmai és tragédiái. Hogy azért annyira mégsem tökéletes.
Ehhez a különleges humorhoz elsősorban a főszereplő, Javier Bardem kellett. Spanyolország elsőszámú színésze képes felvenni az előzőektől teljesen különböző karaktert, ebben azonban még nincsen semmi különös. A Skyfall főgonosza, a Nem vénnek való vidék sorozatgyilkosa vagy a Biutiful szerencsétlen sorsú haldoklója ugyanúgy ő, mint
Blanco, a 60-as éveiben járó, gyerektelen gazdag középvállalkozó, akinek első látásra úgy tűnik, mindene a cég, idővel azonban kiderül: mindene a kontroll.
Az emberekhez való viszonyulás teljes skáláját mutatja a nyájas apától a gyakornokot felcsípő, kapuzárás előtt álló férfin át az egyre rosszabb állapotban lévő, harmóniát kapkodva helyreállítani vágyó jó (?) főnökig. Hogy a Macskafogó klasszikus mondatát idézzük: „Maga akkor a legundorítóbb, amikor kedves akar lenni“. Ezt a kettősséget tudja kiválóan hozni a főszereplő. Egy kevés túljátszás azért akad a legtöbb színésznél, nála is. De egyáltalán nem biztos, hogy ez nem a tudatos rendezői koncepció része, amely a könnyen befogadható vígjáték felé tereli az egyébként kétszínű főszereplőt bemutató filmet.
A főnök másra nem tud gondolni, mint a szakmai sikerre. A film elején még azt halljuk, a beosztottak problémái az ő problémái is, de ahogy forrósodik a talaj a lába alatt, már azt mondja: „ha egy alkalmazott problémája a céget is érinti, az már az én problémám is”. Első hallásra ugyanazt mondja, de mégis micsoda különbség! Erre a csőlátásra leginkább az otthoni dicsőségfal a bizonyíték, ahol nem a családi nyaralást képei lógnak, hanem az elnyert díjak. És ahol egy üres hely már meg van világítva, de csak később derül ki, miért.
Mindenki más csak hozzá képest van jelen a vásznon. Leszámítva a bejárat előtt egyre hevesebben tüntető, kicsit a törvényen kívül álló Josét és Liliánát, a gyakornokot (Almudena Amor), aki nyilván később fontos dramaturgiai szerepet tölt be.
Bardem utoljára talán Fernando León de Aranoa előző filmjében uralta ennyire a terepet. Az Escobar ugyanúgy leginkább egy személyre épül, most mégis kicsit többet tud kihozni belőle, talán az eredeti történet, talán a környezet, a többiek, ki tudja, mik voltak még jobban megkomponálva. Mindenesetre a rendező több filmje eljutott már Magyarországra is, közülük nem egy moziba, komolyabb gyökeret verni azonban még egyikkel sem tudott.
