Kritika

Traumáink táplálják a bennünk élő vérvarjút – A keltetés

A művészi horror, annak paródiája és a trash szörnyfilm bizarr határ mezsgyéjén mozgó A keltetés egy olyan vicc, amiben sosem lehetünk egészen biztosak, hogy mennyire gondolhatták komolyan.

A 12 éves Tinja (Siiri Solalinna) családja látszólag maga a skandináv, jóléti álomvilág. Szinte csak nevetgélnek egész nap a gyönyörű, habcsók palota színvilágával és hangulatával rendelkező otthonukban. Legalábbis ezt mutatja a YouTube influenszer anyuka kamerája. Ám, abban a pillanatban, hogy valami oda nem illő repül be a képbe – ez esetben egy varjú –, rögtön megreped a cukormázas borítás, és felsejlik a kevésbé idilli valóság. Ahol az apuka egy jellemtelen papucs, az öcsike egy idegesítő kis görcs, az anyuka pedig nettó pszichopata. Ez már az első jelenetben világossá válik, amikor a nappaliba véletlenül berepülő madár nyakát a lehető legnagyobb természeteséggel töri el.

Már a családi móka eme kellemetlen végével egyértelművé válik, hogy A keltetés egy bizarr film. Pedig itt még csak meg sem jelent az emberméretű, csont és bőr halálvarjú. Mert

a finn Hanna Bergholm debütáló rendezése nem pusztán egy morbid családi dráma, de egyben szörnyfilm is.

Nem sokkal a varjús incidens után Tinja megtalálja a madár tojását, és elhatározza, hogy titokban gondoskodik róla. Ám a tojás elképesztő mértékben kezd növekedni, és ami végül kibújik belőle, az vérfagyasztóbb, mint Hitchcock összes madara együttvéve.

A 2010-es évek egyik nagy filmműfaji „újítása” az úgy nevezett poszt- vagy elevated-horror. Igazán konkrét és pontos meghatározása nincs annak, hogy mitől is lesz egy horror „elevated”. Egy tág gyűjtőfogalom a műfaj azon darabjaira, amelyek a félelemkeltés mellett komoly társadalmi és pszichológiai témákkal is foglalkoznak. Például ide tartoznak az A24 stúdió olyan széles körben elismert filmjei, mint A boszorkány és az Örökség, de említhetnénk akár a Babadookot vagy a Valami követet is.

Ez sok szempontból igencsak sznob megközelítés. A horror ugyanis mindig is egy társadalmilag kifejezetten tudatos műfaj volt, az ilyen fajta megkülönböztetéssel pedig inkább csak a horrort korábban kissé lenéző, le egyszerűsítő néző/kritikus „mentegetőzik” amiatt, mert tetszett neki egy horror. Hiszen az már nem is igazi horror, mert kilép a műfaji keretek közül, „meghaladja” azt. Ám ez a meghaladás messze nem olyan újkeletű, mint azt néhányan állítják.

A keltetés is látszólag ehhez az irányzathoz tartozik – vagy legalábbis akarna. Hiszen egyfelől nyíltan reflektál egy aktuális társadalmi jelenségre (az influenceréletek hamisságára), másfelől pedig a horrorját nem öncélúan, hanem elég egyértelmű metaforaként használja. A félelmünket kiváltó tollas rémalak ugyanis valójában Tinja frusztrációinak és félelmeinek megtestesülése, ami a lányt ért minden egyes családi traumától egyre csak növekszik, míg végül teljes bosszúszomjával elszabadul. Így Bergholm rendezése elsősorban nem a groteszk madárember vérengzéséről szól, hanem arról, hogy a kívülről idillikusnak tűnő családokban milyen valós, és mély traumák gyökereznek, és hogy a nárcisztikus, egomán szülök miként képesek egy életre megnyomorítani a gyermekeiket. Az igazi gonosztevő tehát nem is a tollas rémalak, hanem Tinja anyja, aki végtelen önzőségében észre sem veszi, hogy milyen fájdalmakat okoz a lányának. Vagy, ami még rosszabb: nem is érdekli.

Ám attól, hogy van egy nagyon egyértelmű olvasata, A keltetés még nem lesz automatikusan presztízsdarab.

A keltetés sajnos messze nincs olyan konzisztensen és finoman összerakva, mint mondjuk az A24 fentebb említett filmjei. Az egész film hangulatát a nagyon finom, jellegzetesen skandináv fekete humor határozza meg, ám nem mindig lehet eldönteni, hogy amit láttunk, az része-e a poénnak. A komoly dráma és az abszurd paródia sokszor elválaszthatatlanul egybefolyik, és ez főleg a karaktereken érződik. Tinja traumái nagyon is valósak, érthetőek és azonosulhatóak (a fiatal Solalinna színészileg is film egyik tartóoszlopa).

A család további tagjai azonban olyan abszurd karikatúrák, mintha nem is emberek lennének; leginkább az emberi viselkedést alig értő robotoknak érződnek. Eleve bizarr, egydimenziós alakokként jellenek meg, a cselekmény pár fordulata pedig még érthetetlenebbé teszi őket. Jó példa erre, hogy a film egyik pontján Tinja rajta kapja az anyját a szeretőjével. Az anyuka megkéri a lányt, hogy ezt ne mondja el senkinek, ám pár jelenettel később nagyon úgy tűnik, hogy amúgy az apuka elött sem titok az affér. Hiszen a reggeliző asztalnál mondja az anya, hogy ő és a lánya a szeretőjénél töltenék a hétvégét. Apuka reakciója (a másik férfira vonatkoztatva): „ő jó ember”.

A film igazi gyengesége épp a nyílt horrorelemeiben rejlik.

Ezek vizuálisan, zeneileg meglehetősen fantáziátlanok és elcsépeltek. Sőt, a vágásukban néha kifejezetten esetlenek is. A keltetés bár elborult és morbid, de nem félelmetes. Utóbbit az sem segíti, hogy a szörny megjelenése – különösen a film elején – egészen rajzfilmszerű. A szörnyfilmes részek pedig nem csak a technikai kivitelezés ügyetlensége miatt nem működnek igazán, hanem azért sem, mert helyenként ellene mennek a film központi metaforájának. Hiszen, ha a szörny Tinja sötét oldala, aki bosszút áll azokon, akik bántották, akkor miért támadja meg az egyetlen barátnőjét, vagy éppen egy ártatlan csecsemőt?

A B-kategóriás (kissé trash) rémfilmes jelenetek és az abszurd dráma ilyen keveréke végső soron azt az érzetet keltik, hogy ez nem is a fentebb listázott poszt-horrorfilmek sorába tartozik, hanem sokkal inkább azok paródiája.

Kétségtelen, hogy a filmnek van szándékolt humora, ám hogy műfajparódia lenne, az már sajnos nem érződik az alkotók tudatos döntésének.

A keltetésben az érdekes alkotóelemek nem képesek igazán konzisztens, jól működő egésszé összeállni. Ennek köszönhetően a végeredmény is inkább csak furcsa és egyedi, mintsem igazán jó. Szatírának nem elég eredeti és vicces, drámának nem mindig komolyan vehető, horrorként pedig olykor túlságosan is komikus. Ám az összképnek végezetül így is meg van a maga, frissen kelt kismadarakat idéző esetlen bája. Ha nem is az év legjobb, mindenképpen az emlékezetesebb filmjeinek egyike. Még úgy is, hogy nem mindig tiszta, hogy jó vagy rossz okból az.

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
2 hozzászólás
Oldest
Newest Most Voted
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com