Kritika

A kém, aki szeretett mindenkit – Mission: Impossible – Utóhatás

Tom Cruise ügyeletes kaszkadőrshowja idén is berobogott a mozikba, ám arra kevesen számítottak, hogy a Mission: Impossible – Utóhatással az immár 56 éves akcióikon még tovább emeli a tétet.

A hunyorgó, mindig mosolygó sztár körül kialakult kultusz, miszerint ő maga készül fel, majd hajtja végre hajmeresztő kaszkadőrmutatványait, immár lassan húsz éve lengi körbe a színészt. Cruise már a Mission: Impossible 2 és A különvélemény forgatása alatt is sok álmatlan éjszakát okozott a stúdióvezetőknek életveszélyes performanszaival. Ám igazi legendává talán akkor vált, amikor az M:I-széria negyedik darabja, a Fantom protokoll kedvéért megmászta a 828 méter magas Burdzs Kalifa felhőkarcolót Dubaiban. Aki látta azt az akciójelenetet Brad Bird 2011-es mozijában, sosem felejti el: a Pókember-filmek látványa és Hitchcock-féle Szédülés tériszonya egyetlen nagy királyságban egyesült, azóta pedig Tom Cruise színészi repertoárjának meghatározó eleme a vakmerő kaszkadőrködés. Amit az Utóhatásban tagadhatatlanul a csúcsra járatott, hiszen egy elhibázott ugrás után bokáját törte, megtanult helikopter vezetni, egyszer pedig olyan hitelesen produkált szabadesést, hogy az egész stáb azt hitte, a halálába zuhant.

Ezt kapd ki, Bond!

A széria legújabb felvonása minden eddiginél szorosabban kapaszkodik az előző részhez, ami aligha lehet meglepő, ugyanis a franchise történetében először dirigál ugyanaz a rendező két filmet. A Közönséges bűnözők forgatókönyvéért Oscart nyerő Christopher McQuarrie a Titkos nemzet után maradt a rendezői székben. Az Utóhatás kvázi az M:I-filmek Skyfallja, amiben nem csupán újból felsorakoznak az előző epizód meghatározó karakterei, hanem klasszikus értelemben is továbbszövi McQuarrie a Szindikátus (rosszfiúk) és az IMF (jófiúk) küzdelmét. A történéseknek és karaktereknek azonban nincs olyan mély érzelmi fedezetük, mint Sam Mendes első (és sajnos nem utolsó) Bond-drámájának.

 

Az Utóhatás nagyon kettős benyomást hagyott bennem: végig tudtam élvezni, amit látok, mégis maradt az egésznek egy rossz íze. Alighanem a Mad Max: A harag útja óta a legélvezetesebb, legprofibb akciókat ebben a filmben izgulhatjuk végig, még sincs olyan erős narratív váza, vagy csak egy progresszív gondolata, ami a mérnöki precizitással kimért látványorgiát egybetartsa. Persze el lehet olvadni az akciószegmensektől, sőt, akinek minden érzékszerve megfelelően működik, annak nem is nagyon lesz más választása, de mindez aligha fedheti el a tényt, hogy Christopher McQuarrie habár profin megrendezte a filmjét, a scriptet maximum felskiccelte.

Joggal merül fel a kérdés, hogy a kismilliószor elregélt, hanyagul összerántott történet probléma-e?

Hiszen, ha visszaemlékezünk a franchise előző inkarnációira, mind de Palma, mind J.J. Abrams filmjeiben az akció égett a retinánkba igazán. Viszont a rendezői székben maradt McQuarrie – aki saját elmondása szerint már visszavágyódik az indie szférába – az egész M:I filmözönből egy nagy mítoszt akar kovácsolni. Még soha nem alapozott ennyire az előzetes tudásunkra a széria, így az előző filmek végigzongorázása a hatodik felvonás előtt szinte kötelező. A cselekményt ugyanis az egyszerű, sablonos felütések ellenére kifejezetten nehéz követni. A film igényt tart a néző kitartó figyelmére: minden dialógusnak komoly ráhatása van a sztorira, amit persze el is várunk az összes filmtől, amit nem Tarantino vagy Linklater rendez, na, de tényleg minden sornak? Egy olyan akciófilm-sorozatban, aminek a története különb volna, ha lekameráznánk egy kisautókat tologató kisfiút?

Ráadásul a film karót nyelt hangvétele sem segít. Mióta a franchise új részeit elkezdték alcímmel ellátni (ez Brad Bird vezénylete alatt történt meg a negyed epizód során) a filmek érezhetően humorosabbak, lazábbak lettek. A poénokból most visszavettek és még Simon Pegg figurája sem elég egy félmosolyra sem. A sztori nagyobb baja viszont, hogy egy idő után egy furcsa metalogikával kiszámíthatóvá válik. Miután nem telik el úgy jelenet, hogy ne erőszakolna ki magából egy mindent újraértelmező csavart a film, mindössze annyi a dolgunk, hogy egy fordított logika szerint értelmezzük a látottakat. Ezzel a praktikával minden jelenet kezdetén beelőzhető a forgatókönyv.

Mindezzel együtt hazudnék, ha azt mondanám, hogy az Utóhatás nem jó film, de nem kiemelkedő akciómozi. Ahogy az a filmszériában lenni szokott, földön, vízen, levegőben harcol Ethan Hunt az ellenséggel és az elemekkel, ami talán sohasem volt ilyen kirobbanó szórakozás. A legtöbb akciójelenet hosszú évekig hivatkozási alap lesz: a világ legdrágább bajszával virító Henry Cavill, Tom Cruise és néhány rosszfiú ökölharca a mosdóban vagy a félórás helikopterüldözős finálé mától az új mérce, amit meg kéne ugrani.

Napjaink szuperhősfilm dömpingjében jó volt végre látni egy klasszikus akciófilmet, egy olyan öreg motoros akciósztárral a fedélzeten, aki nem rejtőzik CGI mögé.

Papp Atilla

Papp Atilla

Papp Atilla a Budapesti Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett, 2018 óta tagja a Filmtekercsnek. Akut celluloidfüggő, a százmilliós blockbustertől a filléres kísérleti filmig minden érdekli.

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..