Mi történik, ha alapjaira butított bibliai üzenetek köré forgatnak egy egyébként jó alapanyagnak ígérkező filmet? Az Interjú Istennel minden igyekezet és jó szándék ellenére is tökéletes példája a keresztényfilmek visszatérő problémájának; a szájbarágósságnak.
A kritika elején rögtön szeretnék leszögezni valamit; e sorok írója magát keresztyén-reformátusnak valló fiatal. Semmilyen probléma nincs azzal, ha egy filmes alkotás vallási témákat, értékeket próbál közvetíteni a nézők felé. Az viszont már komoly gondot jelent, ha egy alkotó egyszerűen hülyének tekinti nézőjét, és együttgondolkozás helyett kényelmes, előemésztett válaszokkal szolgál közönségének. A legtöbb keresztényfilm pedig pontosan ezt teszi. Ahelyett, hogy hagyná, hogy a néző a saját véleményét érlelve távozzon a vetítésről, a rendező jól a képébe vágja a saját világnézetét. A „műfaj” talán egyik legikonikusabb alkotása a God’s not Dead, mely a legprimitívebb eszközökkel igyekszik meggyőzni a nézőt Isten létezéséről. Gondolatébresztés helyett ostoba népnevelés.
Az Interjú Istennel (An Interview with God) és rendezője Perry Lang, ha nem is ennyire szélsőséges formában, de a már vázolt irányvonalat képviseli. A főhős Paul (Brenton Thwaites) újságíró, aki nemrégiben tért haza a háború sújtotta Afganisztánból. Miközben tudósításai előmozdították karrierjét, Paul nem tud szabadulni az ott átélt borzalmaktól, ráadásul házassága is romokban hever. Eközben a sokat látott riporter egy három alkalomból álló interjút készít egy titokzatos férfival (David Strathairn), aki azt állítja magáról, hogy nem más, mint a Mindenható Isten.
A film felütése meglehetősen hatásos, és ha az írók ténylegesen partnernek tekintették volna a nézőt ebben a teológiai elmélkedésben, akkor talán sokkal erősebb alkotás születhetett volna.
A szereplőgárda például több más keresztényfilmmel ellentétben meggyőző alakítást nyújt. Nemcsak a titokzatos férfit alakító David Strathairn, hanem az újságírót megformáló Brenton Thwaites is egyaránt profi módon hozzák a rájuk osztott szerepet. A film egyfajta szimbolizmussal is igyekszik közelebb hozni a mondanivalót. A főszereplő nem véletlenül viseli a Paul (Pál) nevét, hiszen hasonló úton halad, mint Krisztus tévelygő apostola. Paul is egyfajta damaszkuszi utat jár be, és bár hívő ember, átélt élményei miatt meglehetősen eltávolodik hitétől.
Az Interjú Istennel viszont továbbra sem képes elszakadni a keresztényfilmek legnagyobb fogyatékosságától; egyértelmű, könnyen befogadható üzeneteket kíván adni egy olyan dologról, aminek megértéséhez egy élet munkája sem elegendő. Nem véletlen a mondás, hogy jó pap holtig tanul és a sírján az áll, hogy „tanulmányait befejezte”. Egy másfél-két órás film nem mondhat el olyan igazságokat vagy tapasztalatokat, aminek megértése folyamatos élethosszig tartó munkára épül. Ha valaki hívő, akkor a hit mindennapos megélésével az illető folyamatosan újra és újra felfedezi magát és az őt körülvevő világot.
Ez a film saját magának mond ellent azzal, hogy főszereplőjének egy olyan személyt tesz meg, akinek az a dolga, hogy kérdéseket tegyen fel.
Ráadásul ezek sokszor elég ügyetlen kérdések, a válaszok pedig néha olyanok, mintha egy sablonos motivációs előadásból szedték volna ki őket. Úgy is mondhatnám, hogy nem méltók Istenhez.
Az afganisztáni háborús élmények felett felületesen siklunk át. Ebben valószínűleg annak is szerepe van, hogy az alkotók tarthattak a konfliktus aktuálpolitikai visszhangjától. Ennek ellenére szánhattak volna több időt arra, hogy a háborún keresztül reflektáljanak alapvető teológiai kérdésekre.
Léteznek természetesen példák olyan keresztényfilmekre, melyek sokkal érettebben igyekeznek közelebb kerülni a hit kérdéshez. Ilyen például Mel Gibson A fegyvertelen katona című filmje vagy Martin Scorsese Némasága, de említhetném akár az Egyiptom hercege című rajzfilmet is. Ezek a filmek nem próbálják meg a szánkba adni a rendezőjük világlátását, hanem példákat állítanak elénk olyan emberekről, akik megjárták a hit ösvényeit. Ezeket a történeteket megnézve mindenkit más ragad meg, az alkotók pedig nem nézik hülyének az ateista nézőket sem.
Az Interjú Istennel sajnos az abszolút feledhető filmek sorát gyarapítja, és képtelen a hívő közösségeken kívülre is kommunikálni. Az ötletes felütés ellenére megmarad saját ideológiájának falai között és sablonigazságokkal próbál válaszolni a mindannyiunkban meglévő nyugtalanító kérdésekre.
