Kritika

A kiábrándító valóság – Joy

David O. Russell nyolcadik – saját nevén jegyzett – egészestés rendezését az önkicsavarós felmosórongy anyjának többé-kevésbé igaz történetének szentelte. A Joyt hatalmas várakozás előzte meg, hiszen azt mondják, az élet írja a legjobb történeteket. És sajnos a legérdektelenebbeket is.

Joy Mangano (Jennifer Lawrence) maga az amerikai álom. Egy nő, akinek volt egy víziója, amit megannyi kudarc ellenére is életre hívott – remények, találmányok, bukások, sikerek és újabb bukások vezettek végül a valódi önmegvalósításhoz. Tökéletesen megértem, miért imádják az amerikaiak ezt a történetet, és miért ünneplik Jennifer Lawrence-t – európaiként azonban a legkevésbé sem látom ezt a sztorit annyira érdekesnek.

Ahogy Joe Mangano, úgy David O. Russell is Amerika üdvöskéje. A harcosért, a Napos oldalért és az Amerikai botrányért is rendezői Oscar-díjra jelölték, az utóbbi kettő esetében a forgatókönyvért is bezsebelhetett egy-egy nominálást. Akármit csinál, Amerika imádja – kérdés, hogy kitart-e ez a nagy rajongás a 2016-os díjesőben is.

Nem lennénk meglepve, ha az Akadémia megint keblére szorítaná a direktort, hiszen a Joy – még ha mi nem is tudtuk annyira szeretni – tökéletesen illeszkedik Russell életművébe. Hősei újrakezdők, harcosok, emberek, akik sosem adják fel – pláne, ha a család is bejön a képbe. Már az első filmjében bekavar a família, a Spanking the Monkey főszereplője elbukja az ösztöndíját, hogy törött lábú anyját ápolja. Az őrület jelei már itt megjelennek, a teljes káosz azonban csak a Gyagyás családba szabadul el. Russell itt maxolja ki a témát: a Ben Stiller alakította Mel vérszerinti szüleit keresi, miközben éppen elég baja van azokkal is, akik felnevelték. Bár a rendező későbbi filmjeiben a családi zűrök egyre inkább háttérbe szorulnak, az itt megpendített dilis hangulat időről időre visszatér, ha a rokonokról van szó.

Nincs ez másképp most sem, bár a Joy komolyabbra hangszerelt film, Mangano szappanopera rajongó anyja (Virginia Madsen) és reménytelenül romantikus apja (Robert De Niro) személyében megint kapunk néhány nem teljesen százas karaktert. Madsen és De Niro is nagyon szerethetően játszik – utóbbi a sok felszínes vígjáték után végre megmutatja, miért is érdemelte ki egykoron a színészkirály címet.

Kár, hogy Russell egyébként elkomolykodja a dolgokat,

és az egyértelműen a humor mezején legjobban teljesítő filmet időről időre visszarángatja a valóságba. Az üzleti élet farkastörvényeinek vagy a média képmutatásának felvillantásával igyekszik társadalomkritikát megfogalmazni, de a megütött hang nem tud elég metsző lenni, a karakterek pedig, akiknek szájába adja gondolatait, nem elég tökösek ahhoz, hogy üzenete átjöjjön. Az Isabella Rossellini által remekül életrekeltett, tökéletes idegesítő Trudy is izgalmasabb, mint a minden humort mellőző – de Lawrence-nek szinte borítékolhatóan (és szerintem indokolatlanul) Oscar-jelölést jelentő – Joy vagy a Bradley Cooper szokásosan sótlan interpretálásában megjelelő Neil karaktere.

Russell folyamatosan kísérletezik: a humort, iróniát, komoly gondolatokat és társadalomkritikát elegyítő vegykonyhájában különböző arányú főzeteket kotyvaszt: az Amerikai botrány esetében sikerült megtalálni a tökéletesen harmónikus bájitalt – a Joy azonban ezúttal elbillent a nagyotmondás irányába, s így végül általános csodaszer helyett kesernyés ízű, de Amerikában biztosan népszerű teafű lett.

 

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs.hu egyik alapítója, 2020 augusztusáig főszerkesztője. Geográfusként és filmtörténetre specializálódott bölcsészként végzett, PR-, branding- és marketingtanácsadóként dolgozik. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek.