Kritika

Nagyapó mellesleg király – A király választása

Szeretettel készült norvég film egy néhai királyról, aki népe szabadságának szimbólumává vált: A király választása tiszteletteljes portré, ha filmként nem is hibátlan.

Nagyapó – katonás tartás, nagy bajusz – bújócskát játszik a havas kertben. Az unokák vidámak, az ő arcán töprengő melankólia ül.

Nagyapó mellesleg király. Ő VII. Haakon, a XX. század elején újra függetlenné vált Norvégia első uralkodója; a nép által választott, demokrata meggyőződésű monarcha, aki komolyan veszi kötelességeit – és aki rettentően útban van a németeknek.

Ugyanis amikor a németek lerohanják Norvégiát („hogy megvédjék az angoloktól”), sokat megérne számukra, ha a szeretett uralkodó legitimálná a nép előtt a Wehrmacht és a Kriegsmarine fegyverei mögött hatalomra kerülő bábkormányt. Mit tesz hát, ha csapdába kerül lelkiismerete és a nép jóléte között? Ha nem adhatja áldását egy árulónak – de tudja, hogy addig lövik és bombázzák az országát, és üldözik őt magát, amíg meg nem teszi?

Amikor Haakon otthagyja oslói palotáját, elesett öregember benyomását kelti. Körülötte kormánytagok, segédek, katonák; ő azt sem tudja, hova kapjon, hogyan szökjön vissza csak egy utolsó percre az ismerős szobákba – és aztán vonatra teszik, és menekítik északra, és egy pillanatra sincs befolyása semmire.

A film bravúrja, ahogy a menekülő öreg visszaváltozik királlyá.

Mert a végére Haakon uralkodóként áll előttünk, és amikor elmondja utolsó szavait a tanyasi konyhában összegyűlt, menekült parlamentnek, az a való világ és a fantáziavilágok bármilyen tróntermében és országgyűlésében méltó helyen lenne. (És szóról szóra igaz, mivel a film többnyire hű a történelmi tényekhez.)

A király választása ebben olyan formulát követ, ami első pillantásra furcsának tűnhet. Logikusabb lenne először uralkodóként bemutatni a főszereplőt, és aztán a film során fokozatosan kibontani emberi oldalát, így hozva közelebb a történelmi figurát a nézőhöz; ezt az ívet követte pl. A királynő. A király választása azonban az emberrel kezd: a nagyapóval a téli kertben, a menekülő öreggel. Csak a narratíva végére ábrázolja hivatala, felelőssége súlyában.

A király választása ebben rokon A király beszédével, ahol György emberi problémái oldódnak fel egy – végre – uralkodóhoz illő beszédben a film végére, és rokon valamelyest A legsötétebb órával is, amit Churchill hálóköntösben, rigolyás vénemberként kezd, és az ország elszántságának megtestesítőjeként fejez be a parlament ünneplő padsorai között.

No, és rokon az Elizabeth-tel, ami az uralkodás magányáról szóló filmek talán legjobbika: Erzsébet is sebezhető lényként kezdi, és csak a film végére merevedik Nagy Királynővé. Ahogy az Elizabeth, úgy A király választása is a történelem áldozataként indítja el főszereplőjét, és mindketten a saját lelki erejükből válnak azzá a szimbólummá, aminek a történelem utólag ismeri őket.

És A király választása mindkét elemében nagyon erős: az ember és az uralkodó bemutatásában is. Jesper Christensen alakításában az öreg Haakon olyannyira érezhető emberi lénnyé válik, hogy áttöri a film falát és képes megérinteni a nézőt. „Megláttam benne a saját nagyapámmal való mély hasonlóságot és ez az egész film alatt meghatározta a viszonyomat hozzá; a gyermeket bennem megragadta a széles válla, a felnőttet a vállalása” – mondta utána feleségem, aki nem kimondottan rajong amúgy az uralkodókért és diplomáciáért.

Norvégia 2017-ben A király választását jelölte a legjobb külföldi film Oscarjára, de a film nem jutott be a végső listára. Kétségtelen, hogy kiváló karakterábrázolása mellett akadnak hibái is. A legszembetűnőbb a lassúsága. A király választása szép komótosan építkezik és többre becsüli a nézői elmerülést, mint a jó ütem fenntartotta figyelmet – azaz könnyű elaludni rajta, mert ez az a fajta lassúság, ami nem feltétlenül erény: a legkönnyebben leforgatott és megvágott jeleneteké, a fantáziátlan narratíváé. Erősebb rendező (vagy vágó) egyharmadot gond nélkül kiszórhatott volna.

A fim másik komoly hibája, hogy elhanyagolja a nem-norvég nézőket: adottnak vesz olyan ismereteket, amik Norvégiában talán nyilvánvalóak, ám a világban korántsem. A trónörökös, Olaf (Anders Baasmo Christiansen) például a második világháború egyik kiemelkedően tehetséges hadvezére volt, és ezt jól tudják a büszke norvégok, akik a rajongásig szerették későbbi V. Olaf királyukat – de ha én nem tudom, akkor számomra elkényeztetett bolondnak tűnik ő abban a pillanatban, amikor a menekülést megelégelve csatlakozni vágyik a hadsereghez; mert, ugye, mi hasznosat tehet ott egy modern királyfi? A filmből nem derül ki, hogy Olaf történetesen igen sok hasznosat.

Ahogy az sem, hogy miért játszódik pár hangsúlyos jelenet egy tengerparti erődben. Nos, azért, mert az Oscarsborg erőd helytállása késleltette arra a kritikus 24 órára az Oslo felé tartó német csapatokat, ami alatt a király – épp csak – elmenekülhetett, ám erre a láncolatra semmi sem utal a filmben: látszólag összefüggéstelen, párhuzamos cselekményszálak zajlanak. A film több ponton is hasonlóan szétesett benyomást kelt.

Fura, hogy A király választása oly gyakran nem képes főszereplőjére összpontosítani, annak ellenére, hogy Haakon nem csak a középpontban van, de ő adja a film lényegét, erejét is. De legalább amikor ő szerepel, akkor tiszteletet (és időt) kap. A király választása szeretettel bánik a néhai királlyal; ebben éppen ellentéte A legsötétebb órának, ami roppant tiszteletlen Churchillel szemben (persze ő meg is érdemli, és alighanem tetszene is neki). Míg A legsötétebb óra stílusú filmek még a vécére is elkísérik a főszereplőt, hogy esendő emberként ábrázolhassák, addig a A király választása inkább a magányba és melankóliába kíséri el Haakont – ez a legszebb benne: a film magasztos lesz tőle, ha nem is hibátlan.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya