Kritika

A sellők is sírnak – A kis hableány

A Disney legújabb élőszereplős remake-je úgy próbálja minél pontosabban feldolgozni az alapjául szolgáló animációs klasszikust, hogy közben folyamatosan a kortárs ideológiai normák szerint értelmezi át annak történetét. A kis hableány újramesélését a nosztalgia és a progresszió egyidejű érvényesülése teszi kifejezetten aktuálissá.

A Walt Disney Stúdió mindig is nagy sikerrel adaptált korábbi tündérmeséket és ismert kalandhistóriákat a nagyvászonra. Animációs és családi filmjeik jellemzően olyan irodalmi vagy népmesei történeteket dolgoztak fel, melyek a lehető legköltséghatékonyabban voltak képesek megszólítani a globális közönséget. Ezek a klasszikus narratívák ugyanis nemcsak széles körben ismertek, hanem a kulturális örökség részeként jellemzően szabadon feldolgozhatóak, így szerzői jogdíjat sem kell fizetni a megfilmesítésük után. Az adott karakterek és a cselekmény átdolgozása pedig jelentősen leegyszerűsítheti a hosszas forgatókönyvfejlesztési procedúrát egy eredeti ötlet kidolgozásához képest. A rendszeresen bemutatott újabb és újabb verziók ráadásul az eredeti koncepciók örökérvényűségét is bizonyítják, miközben

a remake-ek lehetőséget adnak az aktuális korszellemet képviselő interpretációknak.

Már a korábbi adaptációk tárgyául szolgáló műveknek is közös jellemzői voltak a fantasztikus elemek, az egzotikus világokba kalauzoló helyszínek és a hagyományos mesenarratívák. A Disney feldolgozásainak sajátosságát pedig nagyrészt a fantasy műfaj motívumainak innovatív animációs technikával történő megvalósítása szolgáltatta. Továbbá a szerethető mellékkarakterek és a fülbemászó dalbetétek is a történetek meghatározó részeivé váltak. Ebbe a struktúrába tökéletesen beleillett Hans Christian Andersen eredeti tündérmeséje az emberek közé vágyó hableányról, melynek kétszeres Oscar-díjas rajzfilmfeldolgozását 1989-ben mutatták be. A produkció 2023-as verziója ugyanakkor a stúdió élőszereplős remake-jeinek trendjét követve nem az irodalmi forrásmű újra adaptálásával, hanem az animációs klasszikus felelevenítésével próbálkozik.

A kis hableány a stúdió Disney Reneszánszként számontartott, nagyjából egy évtizedet felölelő sikerkorszakának nyitánya volt. Ekkoriban olyan további egészestés rajzfilmek kerültek bemutatásra, mint A szépség és a szörnyeteg, az Aladdin, vagy Az oroszlánkirály, melyek stílusukkal máig meghatározzák a cég arculatát. Ugyanakkor az első élőszereplős remake-hullám is ez alatt került forgalomba, ami a 101 kiskutya és A dzsungel könyve feldolgozásait, valamint folytatásaikat foglalta magába. A Disney élőszereplős változatok valódi forradalma azonban csak egy évtizeddel később, egy új animációs forma széleskörű alkalmazhatóságának segítségével érkezett el.

A CGI technika segítségével a korábbi rajzfilmek fantasztikus elemei immár hitelesen elevenedhettek meg a valós szereplőket felvonultató filmekben is.

A második, jelentősebb remake-hullám nyitányát az Alice csodaországban és A varázslótanonc 2010-es premierjei jelentették. Azonban utóbbi hiába kínált az 1990-es években tapasztaltakhoz hasonló történeti és formai újraértelmezést, a filmet a kritikusok és a nézők is hűvösen fogadták. Így az élőszereplős Disney produkciók máig tartó lendületét a korábbi rajzfilmklasszikust nosztalgikusan, de korszerű látványvilággal megidéző, Alice csodaországban hű adaptációs technikájának mintája jellemzi, ami azóta is olyan kasszasikereket eredményezett, mint a 2016-ban ismét remake-elt A dzsungel könyve, vagy a 2019-es Aladdin és Az oroszlánkirály. A korábbi rajzfilmváltozathoz a konkrét beállítások és dialógusok szintjén ragaszkodó 2023-as A kis hableány szintén ezt a sort kívánja folytatni.

Ennek érdekében a stúdió a rendezői és írói feladatokra is olyan alkotókat kért fel, akik már több szuperprodukcióval bizonyították szakmai tudásukat és korábban sem próbálkoztak eredeti elképzelésekkel befolyásolni a biztos sikerreceptet. Rob Marshall A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken és a Vadregény lelketlen kommerszfilmjei után ismét Disney feldolgozást dirigál. Ahogy David Magee forgatókönyvíró is tovább csiszolhatja az Én, Pán Péter és a Pi élete során kidolgozott, Oscar-díjra jelölt adaptációs technikáját, amit legutóbb Az ember, akit Ottónak hívnak remake-je kapcsán kamatoztatott. A páros ráadásul a Mary Poppins visszatér apropóján már dolgozott együtt egy korábbi sikerfilm felfrissítésén.

A kis hableány remake-jének megvalósításmódja szintén az alkotóktól eddig tapasztalt, kockázatkerülő hozzáállást tükrözi.

Noha az 1989-es rajzfilm mai szemmel kifejezetten régimódi látásmódját sikerült érdemben revizionálni. Korábban a kiskorú sellőlány gond nélkül hagyta maga mögött családját, barátait és fajtársait a vágyott szerelemért. A boldogságot ráadásul kizárólag a hangjáról való lemondáson keresztül, az önkifejezés és véleménynyilvánítás lehetőségének önkéntes feladása árán érhette csak el a meghatározó férfi oldalán. A tengerfenék legjobb énekesének tartott Ariel kérdés nélkül mondott le a széleskörű megbecsülésről, hogy a herceg kedvére tehessen. A passzív női szerepkör kihangsúlyozása helyett azonban az új verzió egy fantasy viszonyokra értelmezett Rómeó és Júlia típusú narratívaként meséli újra a pár kapcsolatát.

Erik herceg (Jonah Hauer-King) nem csupán az idilli férfikép megtestesítője lesz, hanem önálló motivációkkal rendelkező, azonosulható karakter, akit Arielhez (Halle Bailey) hasonló vágyak inspirálnak. Mindketten a királyi család merev szabályainak szorításából akarnak elszabadulni. A sellőlány szigorú apja, Triton király (Javier Bardem) tiltása ellenére merészkedik a felszínre, míg az ifjú herceg királynő anyjának (Noma Dumezweni) tett ígéretét szegi meg, amikor veszélyes hajóutakra indul. Az ifjú pár egymásra találását a kulturális megismerés közös igénye teszi hitelessé. A reflektálatlanul elnyomó férfi-nő viszonyok fókusza után tehát a remake-ben a víz alatti élőlények és a szárazföldi népek kapcsolódási nehézségei kerülnek előtérbe.

Ariel bőrszínének megváltoztatásával ráadásul a tengervilág kizsákmányolásának motívuma faji alapon válik értelmezhetővé.

Így a megfogalmazott ökokritika a kolonializmus szemléletmódjával párosulva érvényesíti a film alapvetően újragondolt ideológiai álláspontját. Már a nyitójelenetben szemtanúi lehetünk, ahogy a tengerészek az ismeretlentől való félelmükben, tévhitekre támaszkodva vadásszák a sellőket. Később pedig Triton király zúdít halálos vihart az emberek hajóira. Az örök konfliktus kizárólag a megismeréssel kezdődő elfogadás által békíthető ki, amit Ariel és Erik szenvedélye inspirál.

A kis hableány ugyanis a társadalmi változás katalizátoraként a személyes tapasztalatokat jelöli meg a gyűlöletet szülő sztereotípiákkal és tévhitekkel szemben. A film individuális alapon szorgalmazza a faji, ökológiai és kulturális szinten is értelmezhető kérdések átgondolását. Hiszen a karibi térségbe helyezett történet népei nem sokban térnek el egymástól. Lakjanak akár a szigeteken vagy a tenger mélyén. A film trópusi látványvilága, a hozzá tartozó élénk színek, valamint a felcsendülő dalok stílusa közös nevezőként köti össze a (nem is annyira) különböző világokat. A hét tengert felügyelő sellőhercegnők etnikuma ráadásul az adott vizekhez közel élő emberi népcsoportok mintájára alakul. Az arab, ázsiai vagy éppen afrikai hableányok így jelenítik meg a szárazföldek kulturális különbségeinek mintájára egy globális világ képét.

A némileg ugyan leegyszerűsített, mégis újszerű progresszió azonban alapvető ellentétben áll A kis hableány nosztalgia iránti igényével.

Ez különösen – a korábbi élőszereplős remake-eket is ambivalenssé tevő – számítógép-animációs technika élő környezetben való alkalmazása során válik problémássá. Ficánka, a hal, Hablaty, a madár vagy a központi szerepet betöltő Sebastian, a rák fotorealisztikus megjelenése nem képes imitálni a rajzifilmverzió karaktereinek parodisztikusan eltúlzott gesztusait. Így a figurák jelleme nehezen fejeződik ki a limitált mimikával rendelkező, szándékosan valódinak ható állatok szerepeltetésén keresztül. A rajzfilmes kifejezőeszközök alapján tényleges környezeti elemekkel újrakonstruált ikonikus jelenetek úgyszintén erőltetettnek hatnak a valós fizikai térben.

Az animáció és realitás fokozott határátlépésein túl mégis leginkább a főszereplőnő nívótlan alakítása válik elidegenítővé.

Ugyan a címszereplő kis hableánynak csak az altestét helyettesítették animált uszonyokkal, Halle Bailey azonban képes deréktól felfele is egy akváriumában eltévedő, meglepődött díszhal benyomását kelteni. Csapnivaló színészi kvalitásainak köszönhetően minden játékosságot kiöl Ariel figurájából. Folyamatosan csodálkozó, bamba tekintete pedig rendszeresen teszi nevetség tárgyává a drámai szituációkat. A szemöldökét folyamatosan felhúzó, félig nyitott szájával némán tátogó színésznő ráadásul tényleges halszerűséget imitál a játékidő második felében, amikor a hangját elvesztő karaktere már csak kizárólag arcjátékára támaszkodhatna.

Bailey szerepeltetésében tehát egy az egyben megfogalmazódik a film adaptációs technikájának kettőssége. Színesbőrű sztárként ugyanis egyértelműen képes megjeleníteni a történet új perspektíváját és beleillik a társadalomtudatos fókusz szerinti elképzelésekbe. Az énekesnőből lett színésznő ugyanakkor hiába képes pazar énekhangjának köszönhetően az eredetihez méltó módon felénekelni a klasszikus dalokat, amatőr alakítása csupán halovány árnyékát nyújtja a rajzolt karakter kifejező vonásainak.

A kis hableány egy kortárs társadalmi kérdésekre vonatkoztatható, kedves, mégis középszerű tündérmesével szolgál.

Az animációs klasszikus formai bravúrjainak egy az egyben történő megismétlésére történő kísérletek nem állnák meg a helyüket egy összehasonlítás során. Így a remake is akkor működik leginkább, amikor mer változtatni a korábbi filmben látottakon. A történet megkérdőjelezhető logikai döntései kielégítő magyarázatokat kapnak, ahogy a készítők a film ideológiai meglátásait szintén képesek érdemben újragondolni.

A film a mese eredeti szerzőjétől, Andersentől kölcsönzött nyitóidézete szerint a hableányok nem tudnak sírni, hiszen a víz elmossa a könnyeiket. A film mégis a tengeri és szárazföldi emberek újonnan alakuló kulturális közösségét megpillantó Ariel lecsorduló örömkönnyeinek képével zárul. A korábbi szemléletmódok megmásítása tehát csupán az új nézőpontok érvényesítésén múlik. Úgy az életben, mint a tündérmesékben.

Lubianker Dávid

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com