A kis kedvencek titkos élete 2. nem árul zsákbamacskát: pontosan azt a könnyed, felnőttek és gyerekek számára egyaránt élvezhető – bár néhol kissé talán erőtlen – humort nyújtja, mint az első rész.
És az egyáltalán nem szájbarágós, mégis mindenki számára érthető tanító jelleg sem marad el. Adott ugyanis az első részben is főbb szerepet betöltő kutyapáros, Max és Duke, valamint az ő gazdijuk, akinek az első rész óta férje és gyermeke is lett. Innen számos sablonos irányba fordulhatna a történet az állatok elhanyagolásától kezdve azok kiebrudalásán keresztül az ő féltékenységükig, az első részért (és korábban például a Minyonok sztorijáért) is felelős író, Brian Lynch azonban egész más irányba terelte az eseményeket.
A kutyák számára a kis jövevény lesz ugyanis az egyetlen gyerek, akit szeretnek, a gyerkőc számára pedig nemcsak játszótárssá, hanem
valódi baráttá, sőt, már-már példaképpé válnak az állatok.
Ezzel a rövid felvezetővel indul el egy tanmese a túlzott féltésről, a félelmek legyőzéséről és az egymásért való kiállásról. Főhőseink ugyanis vidékre utaznak, ahol számos olyan dologgal szembesülnek, amivel a nagyvárosban sosem: félelmetes állatok (az idióta, beszélni nem tudó falusi pulyka A kis kedvencek titkos élete 2. egyértelműen legjobb mellékkaraktere), tekintélyparancsoló természetességgel megáldott Kakas, aki az egyetlen valódi házőrző kutya az egész filmben, és nagyfokú felelősséget vállal a többiek iránt.
Ezek egyébként a film fő üzenetei is, melyeket ezúttal nem emberek, hanem az egyik főszereplő kutyus, Max példáján keresztül sugallnak a kicsiknek. Max ugyanis – amióta megszerette a család legújabb tagját – szorong. Félti őt a többi állattól, a nagyvárosban leselkedő veszélyektől, a vidék rejtélyeitől: egyszóval mindentől. Ezt a szorongást gazdája is érzékeli, ezért kutyapszichológushoz viszi kis kedvencét, ahol jó tanácsokat és egy elegáns gallért kap, hogy a szorongás okozta vakarózással ne tegyen kárt magában. Vidéken azonban – Kakas segítségével – megszabadul félelmeitől: Kakas tudatosan egy merész kalandba kényszeríti a kis négylábút, aminek eredménye egy sokkal bátrabb Max lesz, akinek nyakában innentől kutyagallér helyett babos kendő díszeleg. Nem mellesleg pedig azt is megérti, hogy a túlzott féltés is könnyen sülhet el visszafelé: egy mindentől félő, mindennapi szituációkkal megbirkózni nem tudó felnőttet eredményezhet, amit Max egyáltalán nem szeretne kedvenc kis gazdájának.
Az említett város–vidék ellentét a fő szál, melyet az epizodikus szerkezetnek köszönhetően rendszerint megszakít a többi állat kalandja:
„a világ összes macskája” közé beépülni kényszerülő Gigi kutyusé, akit a tekintélyes súlyú Chloe edz macskává, és tanít meg többek között az előzetesben is említett „laptopogásra”. Az első rész óta kevésbé idegbeteg nyuszi, Hógolyó mentőakciója, akinek egy Hókuszpókra nagyban hasonlító, orosz cirkusztulajdonos és hűséges farkasfalkája karmai közül kell kiszabadítania Hut, a fehér tigrist. Találkozunk egy mozgássérült ebbel, Papával is, aki akaratán kívül nyitott óvodát cuki, de nevelésre váró kiskutyák számára.
Aztán persze mire bebizonyosodik, hogy egy bátorságot tesztelő vidéki kaland százszor többet ér, mint egy városi pszichológus, és a többi, fent említett történetecske is kifut valahova, addigra a szálak is összeérnek, így hőseink együtt szállhatnak szembe a csúf, gonosz Hókusz… vagyis a cirkuszigazgatóval. Teszik ezt egy olyan pörgős akciójelenetben, amit bátran nevezhetünk a Száguldó erőd animációs változatának, és ami valószínűleg indokolja, hogy a film hatos karikát kapott a korhatár besoroláskor. (Nem úgy, mint a 3D-t, aminek használatát már megint semmi sem indokolja.)
A rendezői székben (változatlanul) helyet foglaló Chris Renaud és stábja tehát követte a „bevált recepten ne változtass” hangzatú örök bölcsességet:
ott és úgy folytatta A kis kedvencek titkos élete 2.-t, ahol és ahogy az első részt abbahagyta.
Ugyanolyan poénok, amiken bár mosolygunk, de nem idézgetjük őket napokig (kivéve talán a fentebb már említett laptopogást, ami a film egyetlen igazán értékelhető szóvicce); ugyanolyan hatalmas cukiságfaktor, ami már az első részben is szétrobbantotta a legkeményebb szíveket is; és ugyanolyan könnyen fogyasztható, mégsem sablonos történet.
Persze miért is ne működne másodszorra is, ami egyszer már bevált? A háziállatokkal könnyen azonosulunk, valószínűleg még könnyebben, mint a stúdió korábbi filmjeiben szereplő, beszélni nem tudó, kitalált, sárga kis lényekkel. Míg ugyanis a minyonok esetében a cukiságfaktor a titokzatossággal párosult (Mik ezek?, Mit mondhatnak?, Miért szolgálják a gonosz Grut? stb.), kis kedvence mindenkinek van vagy volt, vagy legalább ismer olyat, akinek van. Testközelből tudjuk, milyen őket szeretgetni, gondoskodni róluk, mosolyogni rajtuk (lásd a mindenféle cicás-kutyás videó-összeállítások nézettségét szerte az interneten), épp ezért simán bevisszük miattuk moziba a gyereket is, nem törődve azzal, hogy valójában milyen is a film. A kis kedvencek titkos élete 2.-vel mázlink van, mert tényleg jó. A róla szóló kritika ettől azonban még lehet, hogy nem több, mint laptopogás.
